Vízibogarak szexelkerülő trükkje

Svéd kutatók felismerték, hogy bizonyos vízi bogárfajok nőstényeinek felszíni mintázata kétféle is lehet. Ennek hátterében az állhat, hogy genetikai mutáció révén igyekeznek elkerülni a számukra szörnyű élményt jelentő párzást.
Roger Härdling, a Lund Egyetem kutatója és Johannes Bergsten, az Umeå Egyetem kutatója azt vizsgálták, miért van, hogy két csíkbogárfaj nőstényeinek kétféle megjelenési formája is létezik.
A lapp csíkbogár (Dytiscus lapponicus) nőstényeinek egy része sima kitinpáncéllal rendelkezik, más részük pedig barázdált páncélt visel; a tompakarmú tavicsíkbogár (Graphoderus zonatus verrucifer) nőstényei között vannak sima és szemcsés hátúak is.
A kutatók úgy vélik, ennek oka a csíkbogár nőstények számára rettenetes párzás. Egyesülés előtt ugyanis a hím tapadókorongos lábaival „rácuppan” a nőstényre, majd úszás közben folyamatosan rázza. Eközben a hím többször is felbukik a víz színére levegőért, ám ezt a nősténynek nem engedi. Amikor a nőstény az oxigénhiánytól nagyon elbágyadt, bekövetkezik a mintegy 15 perces közösülés. Ennek végeztével a hím a víz színére viszi a teljesen ernyedt nőstényt, hogy végre levegőt vegyen.
Érthető, hogy a nőstények nem rajonganak ezért az aktusért. A kutatók szerint ez vezethetett oda, hogy kialakulhattak olyan, csak az egyik nemre jellemző felszíni mintázatok, amelyek kifejezetten megnehezítik a tapadókorongok rögzülését, így a barázdált vagy szemcsés hátú nőstény könnyebben „meglóghat” a hím elől.
A hímek közül azoknak van nagyobb sikere ezekkel a mintázott hátú nőstényekkel szemben, akik lábán több tapadókorong található, hiszen ezeknek nagyobb az esélyük, hogy elkapják választottjukat. Mivel mostanában ez jelent evolúciós előnyt, a sok tapadókorongos hímek szaporodtak el inkább.
A kutatók szerint a csíkbogarak szerelmi-genetikai versengésének még koránt sincs vége. Várhatóan a jövőben mindkét nem „lép valamit” az együttlét megúszása illetve elősegítése érdekében.