Gáz ez a váz, avagy védekezés tarisznyarák módra

Váz nélkül életben maradni felér egy orosz rulettel, de a rákok és más állatok, amelyek időnként levedlik szilárd külső vázukat pont ilyen helyzettel kénytelenek szembenézni. Egy új kutatás szerint azonban egy tarisznyarák faj úgy alkalmazkodott ehhez a veszélyes időszakhoz, hogy belső „vázat” hoz létre a bélrendszerében termelődő gázból.
A feketehátú tarisznyarák (Gecarcinus lateralis) szinte kizárólag a szárazföldön él, csak szaporodáskor tér vissza a vízbe. A többi rákhoz, rovarhoz és pókszabásúhoz hasonlóan időnként neki is le kell vetnie a külső vázát, hogy növekedhessen.
„Lényegében olyasvalamit választ ki a régi páncél alatt, ami teljes páncélnak néz ki” – mondja Jennifer Taylor, a Chapel Hill-i Észak-Karolinai Egyetem biológus doktorandusza. – „Fölpumpálják magukat, és fölfújják a bélrendszerüket, s e megnövekedett nyomás miatt a régi külső váz fölreped, így a rák ki tud mászni belőle.”
A páncéljától megszabadult rák kültakarója puha. Ez elvileg azzal a következménnyel járna, hogy az állatnak több napig gyámoltalanul és sebezhetően kéne feküdnie, amíg meg nem szilárdul új külső váza. Taylor azonban azt tapasztalta, hogy a rák magas belső légnyomása is ideiglenes szilárdságot hoz létre, egyfajta „légcsontvázat”, ami lehetővé teszi, hogy az állat még a páncél puha állapotában is mozogjon.
„E rák esetében a bélrendszer fölfújása az egész állatban megnöveli a testnedvek nyomását, így merevebb lesz. Ezért az izmoknak van valami „kapaszkodó felületük” az összehúzódáshoz.” – mondja Taylor, aki a társszerzője az e heti Nature című folyóiratban megjelenő tanulmánynak.
Folyékony „csontok”?
2003-ban Taylor és szerzőtársa, William M. Kier, az Észak-Karolinai Egyetem biológiaprofesszora a mostanihoz kapcsolódó kutatási eredményeket jelentetett meg a Science című folyóiratban a kék tarisznyarákokról, amelyek teljesen vízi életmódot folytatnak.
Azt tapasztalták, hogy ezek a rákok hasonló belső támasztórendszert használnak vedlés idején, csak a „vázat” a belső víz nyomása hozza létre.
Taylor megjegyzi, hogy egyes rovarok levegőt nyelnek, így fújják föl a testüket, amikor levedlik kitinpáncéljukat, de az még ismeretlen, hogy ideiglenes belső váz kialakítására is fölhasználják-e a levegőt.
A tanulmány társszerzője, Kier azt mondja: „Jelenleg még nem tudjuk, mennyire elterjedtek ezek a pneumohidrosztatikus vázak, de minden valószínűség szerint döntő szerepet játszhattak abban a folyamatban, melynek révén a tengeri állatok évmilliókkal ez előtt elhagyták a tengert és áttértek a szárazföldi életre.