Hány vidra él hazánkban?

A faj felmérése az immár tíz éve tartó folyamatos vidra-monitoring része, amit az 1995-ben alakult Alapítvány a Vidrákért mintegy 45 fős országos hálózata végez, több tucat helyi önkéntessel. A helyi szervezetek 1996 óta minden évben két-háromhetente részletes felmérést készítenek a körzetükbe tartozó területen az állomány változásáról és annak esetleges okairól. Ezt egészítik ki a „külsősök” – pl. horgászok, halászok, vadászok – által önkéntes alapon beküldött adatlapok.

Bár a hazai állomány számszerű méretéről nincs pontos információ, becslések szerint több száz egyedről van szó, ami felülmúlja az egész Nyugat-, és Észak-Európában élő állomány nagyságát. „A vidra nagyszámú magyarországi jelenléte annak köszönhető, hogy nálunk még viszonylag több természetközeli vizes élőhely maradt fenn, illetve folyó-, és állóvizeink többnyire horgászvizek is, vagyis elegendő táplálékot biztosítanak a vidra számára” – nyilatkozta lapunknak a vidrákat több évtizede kutató Gera Pál, az alapítvány elnöke.

Az élőhelyek eltűnése és az autóutak jelentik a legnagyobb veszélyt

Habár hazánkat (és Csehországot) vidranagyhatalomként szokták emlegetni, a helyzet nálunk sem rózsás, ugyanis az elmúlt tíz év vizsgálatai azt mutatják, hogy egyes területeken a populáció igencsak visszaszorult. Ez esősorban a Kiskunságra és a Nyírségre jellemző, ahol erőteljes szárazodási folyamat indult meg.

A legstabilabb és legnagyobb állománnyal a dél-dunántúli régió rendelkezik: ott található a legtöbb halastó és horgásztó, bár számuk a rendszerváltás óta jelentősen visszaesett, de ez országos jelenség.

A vidrára a legnagyobb veszélyt az élőhelyek eltűnése jelenti. Ez alatt értendő a halásztavak számának csökkenése, valamint az a tény, hogy a csatornák, kis vízfolyások aszályos időszakban szinte teljes kiszáradnak, illetve a vízminőségük jelentős mértékben romlik, ez pedig drasztikusan visszaveti a táplálékkínálatot. Ugyanakkor gyakori jelenség a vizek partvonalának bebetonozása, vagy a part menti növényzet túlzott irtása, aminek következményeképpen megszűnnek a vidra számára alkalmas búvó- és táplálkozó helyek.

További veszélyforrást jelent, hogy az autóutak gyakran keresztezik a vizes élőhelyeket, így a vidrák (de más kistestű emlősök is) gyakran az autók áldozatai lesznek. Az alapítvány javaslatokat dolgozott ki autóutak alatti vidramentő alagutak építésére, ami nem csak a vidra, hanem többek között a róka, a borz és a nyest számára is lehetőséget jelentene a túlélésre. „Eddig három autópályánál építettek ilyen átjárót, reméljük, hogy a jövőben sikerül együttműködnünk az érintett hatóságokkal, beruházókkal, és a szükséges helyeken további átjárók épülnek” – tette hozzá Gera Pál.

Nehezen oszlathatók el a tévhitek

Az alapítvány munkájának jelentős részét a tájékoztatás, a szemléletformálás teszi ki. A lakosság, de elsősorban a vidrákkal gyakran találkozó halászok, horgászok, vadászok körében ugyanis az a tévhit uralkodik, hogy az állat hatalmas pusztítást végez, ezért irtani kell, vagy legalábbis védekezni ellene. Sok éves kutatás bizonyítja, hogy ez nem igaz.

A tévhit elsősorban a régi szakirodalomban, vadászati könyvekben szereplő adatokra épül, ezek többnyire ugyanis azt állítják, hogy a vidra napi 6-10 kiló halat fogyaszt. Vizsgálatok bizonyítják, hogy ez az érték valójában csak napi fél-egy kiló körül mozog. Nagyobb „pusztítást” csak a fiatal vidrák végeznek. Két hónapos koruktól fél éves korukig, amíg ráéreznek a „vadászat ízére” valóban több zsákmányt ejtenek, mint amennyit elfogyasztanak (ez a fiatal menyétfélékre általában jellemző). A felnőtt vidra azonban már megelégszik a táplálkozáshoz szükséges mennyiséggel.

További tévhit, hogy ha egy területen megjelenik a vidra, akkor ott rövid időn belül nagyszámú populáció alakul ki. A kutatások szerint a vidra állomány egy-egy halász vagy horgásztó környékén csak erős aszály vagy kemény téli fagy idején nő meg, amikor az állatok a környező kiszáradt vagy télen befagyott vizektől ide húzódnak vissza. Normál körülmények között egy kisebb horgásztó vagy halastó legfeljebb egy család (3-4 egyed) territóriumát képezi.

A téves megítélést tovább erősíti, hogy tudományos körökben is igen kevesen foglalkoznak ezzel a témával, ennek oka feltehetőleg a faj megismeréséhez feltétlenül szükséges sok terepi munka és utánajárás, valamint a pénzhiány.

A fent említett tévhitekből adódik, hogy a halász-, horgásztavaknál gyakran előfordul, hogy megölik a vidrákat. Ennél jobb módszer az adott terület szakszerű levédése, vagyis a ragadozó távol tartása, viszont ez gyakran igen költséges, és a tulajdonosok nem kapnak rá állami támogatást. Mivel a szakértők szerint a vidrák okozta kár normális körülmények között nem számottevő, így az elkerítésre csak nagyon ritka esetben van szükség.

„Tulajdonképpen örülni kellene, ha ez a veszélyeztetett faj valahol megjelenik, és inkább arra kellene koncentrálni, hogy az emberek megtanuljanak együtt élni vele. A Natura 2000 természetvédelmi támogatási rendszer a jövőben talán segíteni fogja ennek a folyamatnak az elindulását.” – tette hozzá Gera Pál. „Az alapítvány szakértői által – halászati, horgászati és vadászati szakembereknek és diákoknak – tartott előadások és terepi bemutatók során a részvevők körében többnyire sikerül eloszlatni a fajjal kapcsolatos tévhiteket, és elfogadtatnunk, hogy a vidra védelme igen fontos természetvédelmi kérdés, ami összeegyeztethető a gazdasági tevékenységekkel.”

Vidra – az úszóbajnok A vidra (Lutra Lutra) elterjedései területe Európán kívül magába foglalja Észak-Afrikát és Ázsiát, egészen Japánig. Észak-Amerikai rokona a kanadai vidra. A menyétfélék közül talán a vidra alkalmazkodott leginkább a vizes életmódhoz: áramvonalas teste és a lábujjai között feszülő úszóhártya kitűnő úszóvá teszi. A bundája víztaszító, a szőrszálak közé levegő szorul, ezért vizes állapotban fényesnek tűnik. Kedvelt élőhelyei a vízfolyások, tavak csendes, növényzettel tarkított part menti területei, amelyek kitűnő halászó- és búvóhelyül szolgálnak. A vidrák maguk ásta kotorékban vagy borzvárakban laknak, amelyek egyik vége a víz alatt nyílik. A párzási időszak leginkább tél végére, tavasz elejére esik. A nőstény két-három kölyöknek ad életet, amelyek tíz hétig szopnak, ezután már maguk is vadásznak, de még egyéves korukig anyjukkal maradnak. Egyes egyedek akár a tizenöt év feletti kort is megérik.

Fotók: Zsila Sándor