Jövőre indul a vizes élőhely revitalizáció Gemencen

A Sárközben, az 1810 után megindult folyószabályozási munkálatok révén számos kanyarulatot vágtak át, így a folyó a Paks és Báta közötti szakaszon mintegy negyven kilométerrel lett rövidebb. Az ekkor már egyenes futású folyó energiája megnőtt, a főmeder fokozatosan bevágódott, így ma a száz évvel ezelőtti szinthez képest, mintegy másfél méterrel mélyebben fekszik. Ennek következtében az ártér területén a mellékágakba, illetve a főmederhez fokokkal kapcsolódó holtágakba is csak egyre nagyobb vízálláskor jut víz a Dunából, ami a belső, távolabbi medreknél jelenti a legnagyobb problémát. Párhuzamosan a területen a talajvízszint is jelentősen lesüllyedt.

Mindezek következtében megindult egy szárazodási folyamat, amely elsősorban a növényzet szukcessziójában mutatkozik meg; vagyis a vízhez közeli, alacsonyabb területeket uraló fűz-nyár puhafa ligeterdőket egyre jobban kiszorítják a tölgy-kőris-szíl keményfa erdők, míg a magasabb területek keményfa ligeterdői helyén pedig a szárazságtűrőbb gyertyánosok jelennek meg.

„A szukcessziós folyamat alapvetően természetes jelenség” – nyilatkozta Parrag Tibor, a Duna Dráva Nemzeti Park osztályvezetője -, „viszont mivel a főmeder szabályozott, ma már nincs lehetőség újabb kanyarulatok, mellékágak képződésére, vagyis az eltűnő vegetáció nem képződik újjá másutt.”

A szakértő szerint a holtágak degradációjára jó példa a Rezéti-Duna – jelenleg a legnagyobb levágott kanyarulat az ártéren -, melynek keresztmetszete a szabályozás óta, a feltöltődés révén mintegy kilencven százalékkal csökkent.

Gemenc a Duna „szűrője”

A revitalizációs projekt jövő év elején indul. A várhatóan 3-4 évig tartó beruházás célja, hogy megállítsa a megindult szárazodási folyamatot, és jobb vízellátottságot biztosítson az ártéren; egyrészt a mellékágak jobb vízpótlása, másrészt a víz hosszabb ideig való ártéren tartása révén. A beruházás költsége közel egy milliárd forint, melynek nyolcvan százalékát a Világbank biztosítja.

A beruházás során elsősorban mellékágak, holtágak, fokok rekonstrukciójára kerül sor. Ez egyrészt jelenti a lerakódott üledék kotrását, a medrek mélyítését, valamint a fokokon lévő áttöltések elbontását. Ugyanakkor a fokoknál vízvisszatartó műtárgyakat alakítanak ki, ezzel megakadályozzák, hogy a belső területekre bejutott víz, rövid idő alatt visszajusson a főágba. A cél tehát, hogy a víz minél tovább kint tartózkodjon az ártéren, aminek leginkább a szárazabb időszakban, a főmederben lévő alacsonyabb vízállás esetén van jelentősége, mivel ilyenkor nem érkezik vízpótlás a Dunából.

A revitalizáció révén Gemenc jobban betölti majd az ún. szűrő funkcióját. Ugyanis amennyiben hosszabb ideig tartózkodik az ártéren a víz, az élővilág nagyobb arányban képes felvenni a vízben lévő szennyezőanyagokat – nitrogén, foszfor – így az ártér víztisztító hatásfoka nő, ezáltal csökken a Duna és a végső befogadó, a Fekete-tenger terhelése.

Az egykori Sárköz virágzó fokgazdálkodás színtere volt

A fokok eredetével kapcsolatban megoszlik a szakértők véleménye: míg az egyik nézet szerint mesterségesen kialakított csatornákról van szó, mások úgy vélik, hogy ezek egykori holtággá vált lefűzött kanyarulatok, amelybe a víz másodlagos medret mélyített.

A fok – eredetétől függetlenül – a főmeder és egy távolabbi víztest közötti összekötő kapocs (volt), amelyet a helyi lakosság folyamatosan karban tartott, mélyített, így saját hasznára fordította. Mire is szolgált ez a vízvezető-tározó rendszer?

A fokok elsődleges szerepe volt, hogy az áradó vizet a főmederből elvezessék a belső területekre. Ezzel tulajdonképpen biztosították az árhullám egyenletes szétterülését, és megakadályozták, hogy a pusztító ár nagy kárt tegyen az ártéren.

A fok elrekesztésével az ártéren szétterülő víz biztosította a talaj tápanyag utánpótlását, ugyanakkor a sekély víz kitűnő ívóhelyül szolgált az árhullám elől felvonult halaknak is, azaz hosszú távon a folyó halutánpótlását szolgálta. Az árhullám elől a fokokon felvonult halak gazdag táplálékforrást jelentettek a helyi lakosságnak. A halászat mellett az ártéri embernek megélhetést biztosított a nád, a gyékény és a sás hasznosítása is, a magasabb térszíneken művelt erdő és gyümölcsös, valamint az állattartás.

Andrássfalvy Bertalan néprajzkutató Sárközről szóló írásaiból tudhatjuk, hogy Magyarországon – Európa más országaival ellentétben – nem zárták ki a parasztokat a halászatból, bár nem mindegyik halászó vízhez férhettek hozzá, ugyanis voltak kizárólag a földesúrnak fenntartott vizek, ahol csak bérmunkában dolgozhattak. A Duna menti falvakban ún. halászati önkormányzatok szerveződtek, amelyek élén a fokbíró vagy tóbíró állt. Az ő feladta volt a földesúrral való szerződéskötés, és a munka ellenőrzése. Áradáskor kötelező volt minden fokot megnyitni, hogy a legfelső részekre is jusson víz, a rekeszek megfelelő „üzemeltetésére” a rekeszpásztor felügyelt.

A 19. század folyamán megjelentek a céhes halászok vagy bérhalászok, ugyanis ekkor már törvény tette lehetővé, hogy bárki halászó vizet bérelhessen, ezzel a szegény paraszti réteg fokozatosan kiszorult a bérleti rendszerből. Ugyanakkor ettől az időszaktól kezdve a folyószabályozás révén maga az ártéri fokgazdálkodás és a fokrendszer is eltűnt.

Ramsari terület A 18 ezer hektár kiterjedésű gemenci ártér 1977 óta védett terület; 1996-ban lett az akkor alakult Duna Dráva Nemzeti Park része. A terület a Duna egyetlen megmaradt nagy kiterjedésű ártere. A gazdag élővilágot olyan védett növények képviselik, mint a szibériai nőszirom, kornistárnics, fehér madársisak. Megtalálható itt hazánk egyetlen őshonos teknős faja a mocsári teknős, a fokozottan védett vidra és a hód is. Az erdők, nádasok, zavartalan vizek gazdag madárvilágnak nyújtanak pihenő és táplálkozó helyet, többek között megfigyelhetjük a fekete harkályt, a kis és a nagy bukót, vagy a fokozottan védett bakcsót. Gemenc 1997 óta szerepel a Ramsari Egyezmény hatálya alá tartozó nemzetközi jelentőségű vizes élőhelyek listáján.

Kapcsolódó írásunk: