A Watt-tenger sikertörténete

A természetvédelmi intézkedéseknek köszönhetően az elmúlt évtizedekben megduplázódott a Watt-tenger kúposfóka (Halichoerus grypus) állománya. Egy idén tavasszal tartott berepülés során mintegy 120 egyedet figyeltek meg. A két legnagyobb állomány az Amrum valamint Helgoland közelében lévő homokpadnál él – áll a schleswig-holsteini Watt-tenger Nemzeti Park legújabb jelentésében.

A középkorban a kúposfókák jóval nagyobb számban fordultak elő a Watt-tengerben, mint a borjúfókák, mára viszont ez az arány megfordult, mivel az előbbiek szelíd természetük miatt könnyebben áldozatul estek az ember pusztító tevékenységének.

A szinte az utolsó példányig kiirtott kúpos fókák a hatvanas években jelentek meg újra a Watt-tengerben, és bár visszatérésük egyfajta sikertörténet, az állományuk azóta is viszonylag alacsony: évente csak 3-11 egyed születik. A kúpos fókák számának további növekedése a jövőben nem tűnik valószínűnek, mivel hiányoznak a szaporodáshoz és pihenéshez szükséges zavartalan homokpadok. A zavarást a túl közel merészkedő turista- és halászhajók, valamint az alacsonyan szálló repülőgépek okozzák. A másik komoly veszélyforrást a beömlő folyók, valamint a tankerhajó-balesetek okozta szennyeződés jelenti.

A Hollandiától Dániáig húzódó, mintegy 8000 négyzetkilométer kiterjedésű Watt-tengeren összesen csak három jelentősebb kúpos fóka állomány él: Helgolandnál, Sylt és Amrum között, valamint Terschellingnél (Hollandia). A brit-szigetek, Izland és Newfounland vizeiben a kúposfókák már jóval nagyobb számban fordulnak elő. Ugyanakkor a Balti-tengerben még a watt-tengerinél is rosszabb a helyzet; ott ugyanis az erős szennyeződés miatt a kihalás szélén áll a faj.

A borjúfóka állományt vírus tizedelte meg

A borjúfókák (Phoca vitulina) helyzete se sokkal jobb. Az 1988-ban megjelent vírus a watt-tengeri állomány több mint hatvan százalékát elpusztította; a kór tulajdonképpen bármikor újra felbukkanhat, ami az azóta részben regenerálódott állomány további csökkenését idézheti elő. A Watt-tengerben a fókák családján belül csak ez a két faj fordul elő.

Bár a borjúfókák mintegy 15 ezres száma jóval meghaladja a kúpos fókák alig kétszáz egyedből álló állományát, mindkét fajra egyaránt komoly veszélyt jelent a zavartalan pihenőhely hiánya; a túlhalászás pedig gyakorlatilag a táplálékuktól fosztja meg őket.

A másik sikertörténet az örvös lúdé

A kúposfókáéhoz hasonló „sikertörténetként” tartják számon a területen az örvös lúd (Branta bernicla) esetét is. A Szibériában költő madár a telet Európa enyhébb éghajlatú tengerpartjain, folyók közelében tölti. A számuk 1930 előtt 200 ezer körül volt.

A Szibériában és az európai telelő területeken zajló vadászat, az Északi-tenger partvidékén lévő füves táplálkozóhelyek beszűkülése drasztikusan lecsökkentette az állományt; az ötvenes években mintegy húszezerre becsülték az egyedszámot.

Az 1970 óta megindult Oroszországtól Franciaországig terjedő védelmi intézkedések (pl. vadászati tilalom, élőhelyvédelem) az állomány regenerálódását segítették, olyannyira, hogy ma már 300 ezerre becsülik az örvös ludak számát.

A madárparadicsomként működő árapályzóna

A Watt-tenger árapály jelenségével olyan, szinte egyedülálló környezetet hoz létre, amely Eurázsia vízimadarai számára nélkülözhetetlen pihenő-, fészkelő-, és táplálkozóhelyül szolgál. A tenger gazdag halállománya, a szárazra kerülő csigák, kagylók, giliszták, a tengeri füvek, valamint a szigetek és a szárazföld part menti területeinek nedves rétjei mind-mind pazar éléstárat jelentenek az itt előforduló madarak számára. A szigetek törpefüvű növényzete pedig háborítatlan fészkelő és búvóhelyül szolgál. Kelet-Európából, Szibéria arktikus vidékeiről, Skandináviából, sőt Grönland és Kanada távoli tájairól is tízezrével kelnek útra a madarak, hogy itt jóval enyhébb körülmények között töltsék a telet.

Itt telel többek között a kis hattyú (Cygnus columbianus), a füles vöcsök (Podiceps auritus), a vörösnyakú vöcsök (Podiceps grisegena), az apácalúd (Branta leucopsis), a csigaforgató (Haematopus ostralegus), a sarki partfutó (Calidris canutus) vagy a jeges réce (Clangula hyemalis).

Itt fészkel a küszvágó csér (Sterna hirundo), a sarki csér (Sterna paradisea) és a kenti csér (Sterna sandvicensis), az örvös bukó(Mergus serrator) és a piroslábú cankó (Tringa totanus) is.

A területen három ország (Hollandia, Németország és Dánia) összesen öt nemzeti parkkal osztozik. Németországon belül pedig három szövetségi állam: Niedersachsen, Hamburg és Schleswig-Holstein a nyolcvanas évek közepétől egy-egy önálló nemzeti parkot hozott létre. A nemzetközi természetvédelmi együttműködés ellenére is a terület gazdag és egyedülálló madár-, növény-, és állatvilága erősen veszélyeztetett a tengerbe ömlő folyókon érkező szennyezés, a tankhajó-katasztrófák és a tömegturizmus miatt.

Az apály és dagály vízszintkülönbsége Európában 16 méter is lehet

A Watt-tenger 500 kilométer hosszan húzódik a három ország partjai mentén. A mintegy 8000 négyzetkilométerből közel 3500 négyzetkilométer maga a watt. A watt a lapos, fokozatosan mélyülő, homokos-iszapos aljzatú tengerfenéknek azt a részét jelenti, amely apály idején szárazra kerül. Ezt a visszavonuló víz által mélyített, ágas-bogas szerkezetű medrek tarkítják.

A Watt-tenger árapály jelensége az Északi-tengerből „táplálkozik”. Az atlanti árhullám a brit-szigeteket megkerülve két ágra válik. A déli ág a La Manche-csatornán nyomul be Normandia partjaihoz, az északi ág pedig Skócia felől érkezik a holland és német partokhoz. A partok mentén fokozatosan „végighaladó” árhullám csak Borkum-sziget (Németország legnyugatibb szigete) és a tőle mintegy 150 kilométerre, északra, az Elba torkolatnál lévő Brunsbüttel között mintegy hat órás késéssel jelentkezik.

Az Északi-tenger partközeli része a Föld legnagyobb kiterjedésű összefüggő wattja. Hasonló watt terület található még Franciaország normandiai részén, illetve Nagy-Britannia északi-tengeri partjánál, Írországban, Észak-Amerika keleti valamint nyugati partjain, Japánban és Koreában. A Watt-tengeren az apály és a dagály közti vízszintkülönbség 2-3, 5 méter. Európában a rekordot Nagy-Britanniában a Severn-torkolat és a Franciaországban lévő Saint-Maloi-öböl tartja 16 és 14 méteres szintkülönbséggel, a 19-21 méteres világrekord Kanadában a Fundy –öbölben van.