Káprázatos borostyánkőre bukkantak Peruban

Borostyánt nagy mennyiségben leginkább a Balti-tenger térségében, az Alpokban, a Közel-Keleten, Észak- és Kelet-Szibériában valamint az Urálban találhatunk. Az amerikai kontinens legnagyobb és legértékesebb lelőhelyei pedig a Dominikai Köztársaság, Mexikó, Kanada valamit az USA egyes területein találhatók.

„Dél-Amerikára nem jellemző az idős zárványokat rejtő borostyánkő felbukkanása. Éppen ezért bír nagy jelentőséggel a most talált darab” – számol be a vizsgálat eredményeiről a kutatócsoport az amerikai tudományos élet, Proceedings of the National Academy of Sciences című lapjában.

A francia Centre National de la Recherche Scientifique kutatócsoportja az Amazonas mentén, Iquitos nevű nagyváros közelében bukkant rá a bogár-, és pókmaradványokat magában rejtő borostyánra. Kutatók szerint ezek az állatok mintegy 12-15 millió évvel ezelőtt, a földtörténeti újidőhöz (kainozoikum) tartozó miocénben éltek.

A mikroszkópos vizsgálat során kiderült, hogy a bogarakat 13 család képviselői, a pókokat pedig négy faj képviseli. Az ízeltlábúak mellett virágport, gombaspórát és algát is rejt a borostyán.

Kainozoikumból származó kövületre Dél-Amerikában eddig csak három helyen bukkantak: Patagóniában, Kelet-Brazíliában és Francia Guyanában. „A lelet jelentőségét nem csak a ritka előfordulás adja – hangsúlyozzák a kutatók – hanem, hogy ilyen sokféle élőlény egy helyen kövesedett meg. Ez azt bizonyítja, hogy a területen már a miocénban is igen gazdag élővilág volt.”

Több mint hetven féle borostyán létezik

A borostyánkő korábbi földtörténeti korokban keletkezett, megszilárdult gyanta. A fosszilis gyanta elsősorban tűlevelű fáktól (Pinaceae, Araucariaceae, Cupressaceae, Taxodiaceae) származik, de egyes lombhullatók (Leguminosae, Dipterocarpaceae, Burseraceae, Hamamelidaceae) is termeltek gyantát, amely idővel megkövesedett. A gyantába egykor beleragadt állatok és egyéb élőlények maradványai zárvány formájában kiváló képet nyújtanak számunkra az akkori élővilágáról.

A borostyánkő-lelőhelyeket megkülönböztetik az alapján, hogy helyben képződött borostyánkőről vagy pedig (ami gyakoribb) folyók, tenger vagy gleccserek által távoli területekre szállított kövületekről van-e szó. Míg a helyben képződöttek általában nagy mennyiségű elszenesedett fával együtt találhatók, az elszállítottakra a kisebb méret, és a lekerekített forma jellemző, hiszen a szállítás során csiszolódik, kopik az anyag.

Az eddig talált legidősebb borostyánkőleletek a karbon időszakból (280-230 millió év) származnak, a Cordaitales és Cycadofilices fás szárúak gyantájából. Ilyenek ismertek többek között a Ruhr-vidékről, a nagy-britanniai Northumberland-ből vagy a Mississippi-völgyéből.

A gyantafosszília nagyon sokféle lehet, nemcsak lelőhely de átlátszóság, keménység és szín alapján is. Ez utóbbit a bennük lévő ásványi anyagok határozzák meg, de leggyakoribb a sárgásbarna árnyalat. Fizikai és kémiai tulajdonságaik alapján mintegy hetven-nyolcvanféle borostyánt különböztetnek meg. Napjainkban nem csak az ékszerészek kedvelt alapanyaga, hanem rossz vezetőképessége miatt elektronikai szigetelőként is használják.

A legjelentősebb európai lelőhely a Balti-tenger térsége

Puha, könnyen hasítható anyagról lévén szó, már a késő kőkorszaki ember is előszeretettel használta dísztárgyak, amulettek készítésére. A bronz és vaskorban a lengyelországi és a jütlandi borostyánkő a cserekereskedelem révén egészen a Földközi-tenger térségéig eljutott. A megkövesedett gyanta korai jelentőségét bizonyítja az is, hogy Plinius „Historia naturalis” című művében négy fejezetben is foglalkozik ezzel az anyaggal. Az ókori Római birodalomban a borostyán kedvelt luxuscikk volt, többek között kelyhek díszítésére, illatosító füstölőnek használták.

Európában a legjelentősebb a balti borostyán, amely nem csak a Balti-tenger területén, hanem – a jégkorszaki belföldi jégtakaró szállító munkája révén – a kontinens belső, délebbi területén is megtalálható, áthalmozott formában. A gyantát „szolgáltató” egykori erdők a mai Dél-Skandináviától egészen Szibériáig húzódtak.

A Balti-tenger déli partján található borostyánkő tulajdonképpen az északról ideszállított felhalmozott anyagokból származik. Ez a hordalék az eocén-miocén időszakban (49-35 millió éve) rakódott le, majd a miocén és a pleisztocén (24 millió- tízezer éve) során a jég és a folyók szállító tevékenysége révén a Balti-tengertől még távolabbi területekre is eljutott, többek között a Brit-szigetekre. Egyes szakvélemények szerint viszont a Balti-tenger déli partján található fosszilis anyag nem északról került oda, hanem csak később, de ott helyben keletkezett. A balti borostyánkő értéke a zárványoknak köszönhető. Gazdag szín-, és szerkezeti változatossága miatt az ékszeripar számára igen fontos alapanyag.

A balti borostyán a 13. századtól, a német lovagrend megerősödésével került a figyelem középpontjába, amely megszerezte a kitermelés kizárólagos jogát, így az európai borostyán-kereskedelem kiemelkedő szereplője lett. A borostyánkő-kitermelés joga 19. századig a porosz uralkodó kezében volt.

Az Európán kívüli területekről a dominikai borostyánt érdemes megemlíteni, hiszen annak tudományos jelentősége – mennyiségi és minőségi szempontból egyaránt – a balti-tengeriét is felülmúlja. Hihetetlenül gazdag színvilága, és a zárványok formájában megbújó növény és állati kövületek sokfélesége miatt a világon egyedülálló. Ez utóbbi jelentőségét bizonyítja az is, hogy 1987-ben törvényi szabályozás született a zárványokat tartalmazó borostyánkő kivitelének korlátozásáról, azaz a Dominikai Köztársaság Nemzeti Múzeumának engedélye nélkül nem lehet zárványos borostyánkőt kivinni az országból.

A borostyánkőt magába foglaló réteg kora többnyire 5-36 millió év (oligocén-miocén), de a legrégebbi rétegek 50 millió évvel ezelőtt (eocén) keletkeztek. A balti borostyánnal szemben a dominikaira az okkersárga, a fekete és az élénk zöld, kék és vörös szín jellemző.

Képek forrása: Proceedings of the National Academy of Sciences