Harc az inváziós fajok ellen

A Magyarország élőhelyeinek térképi adatbázisa (MÉTA) nevet viselő program keretében 2002-ben indult meg az ország teljes körű vegetációs feltérképezése, mintegy kétszáz botanikus részvételével. A terepbejárás során a kutatók az egyes területeket besorolták élőhely-típus szerint, majd többek között meghatározták, hogy adott helyen mekkora az inváziós fajok aránya, mely fajok, és mennyire veszélyeztetik az eredeti vegetációt.

Az inváziós fajok elterjedéséről, területborítási arányukról korábbi adatok nem állnak rendelkezésre. „A 2-3 év múlva befejeződő MÉTA-program jelentősege éppen abban rejlik, hogy ez lesz az első országos szintű adatbázis” – nyilatkozta lapunknak Botta-Dukát Zoltán, az MTA Ökológiai és Botanikai Kutatóintézetének munkatársa.

A vizes élőhelyek a legveszélyeztetettebbek

A kutató elmondásából megtudtuk, hogy hazánkban a vizes élőhelyek – árterek, nedves rétek – a legveszélyeztetettebbek az inváziós fajok szemszögéből. Leggyakrabban az egykori árterek magaslatain, az elmaradó elöntés miatt alakulnak ki olyan szélsőséges életfeltételek, hogy miközben az őshonos fajok legyengülnek, az inváziós fajok előtt lehetőség nyílik a megtelepedéséhez és elszaporodásához.

Így tűnik fel az árterek ligeterdőiben a zöld juhar (Acer negundo) vagy az amerikai kőris (Fraxinus pennsylvanica). A vadszőlő-fajok (Parthenocissus), a kanadai- és a magas aranyvessző (Solidago canadensis, S. gigantea), a süntök (Echynocistis lobata), a japán keserűfű (Reynoutria japonica) és a gyalogakác (Amorpha fruticosa) tömeges megjelenésével sok helyen már át is vette az uralmat az aljnövényzetben.

„Általánosságban elmondható, hogy a még természetes ártéri erdőknek is több mint 30 százalékát veszélyeztetik az aranyvesszőfélék, és több mint tíz százalékát már gyalogakác és amerikai kőris borítja” – összegezte az eredményeket Botta-Dukát Zoltán.

Lerázta láncait a szőlő

Kevesen tudják, hogy amikor a XIX. században a filoxéra vész miatt hazánk szőlőállományának nagy része kipusztult, amerikai fajok segítségével sikerült újraéleszteni az ültetvényeket. A hazai fajokat amerikai szőlő gyökerére oltották, amely ellenállt a gyökeret támadó tetűnek. Habár a filoxéra vész után az amerikai szőlő jó szolgálatot tett, mára annyira kiszabadult, hogy az egyik legjelentősebb özönnövényként tartják számon. Öröm az ürömben, hogy ősszel látványos vörös levélzete valóban pazar látvány.

A nedves rétek közül leginkább a Dunántúl fertőzött. Nem csak két távoli, hanem egymással szomszédos területek fajösszetételében is igen nagy lehet a különbség. Míg a rendszeres legeltetés és kaszálás megakadályozza a réteken az inváziós fajok megjelenését, és hozzájárul a biodiverzitás növeléséhez, az egyre több parlagon hagyott föld az invázió melegágya – magyarázta a szakértő.

A homokterületeken a fehér akác és a selyemkóró hódít

A vizes élőhelyek mellett a másik erősen veszélyeztetett élőhely-típus a homokos terület; különösen a Kiskunság és a Nyírség erősen fertőzött. Esetükben a legnagyobb veszélyt a fehér akác és a selyemkóró (Asclepias syriaca) tömeges elszaporodása jelenti.

Ez utóbbit mézelő növényként telepítették be hazánkba, már a 18. század közepi források említik. Az eredeti célt viszont nem sikerült elérni, ugyanis a növény megporzása nagyon speciális: a nektárért bemászó méh lába beleakad a portokba, és azt leszakítva a teljes portokot magával viszi a másik virágra. Sajnos a házi méhek esetében sokszor nem a portok, hanem a rovar lába szakad le. A selyemkórót eredeti élőhelyén, Észak-Amerikában vadméhek porozzák be, amelyek jóval nagyobbak és lábuk is erősebb, mint a házi méheké.

Az erdőkben burjánzik az akác

A ma széles körben elterjedt, kiszabadult tájidegen fás szárúak többségét eredetileg erdészeti céllal telepítették be. A fehér akác (Robinia pseudoacacia) erdészeti szempontból kiváló fának bizonyul, hiszen tápanyagban szegény, száraz talajokra is telepíthető, gyorsan nő, és már 30-35 év alatt vágáséretté válik.

Természetvédelmi szempontból viszont számos káros hatása van. Messzire (akár húsz méterre) elnyúló gyökérzete elszívja a nedvességet a szomszédos növényektől. Az akácosok cserjeszintjében leginkább csak a szintén inváziós nyugati ostorfa (Celtis occidentalis) és a kései meggy (Padus serotina), az őshonosok közül pedig a fekete bodza (Sambucus nigra) képes megélni.

A gyér aljnövényzet szegényes állatvilágot von maga után, hiszen kevés búvóhelyet és táplálékot biztosít az állatok számára. „Sikeressé” teszi az akácot az is, hogy nagyon könnyen sarjadzik, a magja pedig annyira ellenálló, hogy a talajban akár ötven évig is életképes marad, vagyis gyakorlatilag, ha valahol megjelenik, onnan csak nagy erőfeszítésekkel lehet kiirtani.

A fehér akác egyébként Észak-Amerika keleti területén honos. Habár nálunk elsősorban síksági területeken terjedt el, eredeti élőhelyén 1500 méter magasságig megtalálható. Ez a tulajdonsága sajnos nálunk is kezd érvényre jutni, ugyanis középhegységeinkben az utóbbi időben már magasabb térszineken is megjelent. Jelenleg az ország erdőterületének 22 százalékát adja.

Több olyan inváziós fás szárú faj is van, amelyet nem a faanyag hasznosítása miatt, hanem a szélsőséges termőhelyek talajának megkötésére telepítettek. Ilyen például a bálványfa (Ailanthus altissima). Mivel nem érzékeny a légszennyezettségre városi sorfaként is előszeretettel alkalmazzák.

Időzített bombák

Az özönnövények terjedését leginkább a természetes társulások bolygatása segíti, például egy elöntés vagy aszály után az inváziós fajok könnyebben megtelepednek, mint az őshonosak. A jelenséget az is erősíti, hogy a tájidegen fajoknak nálunk nincsenek kártevőik – vagy legalábbis jóval kevesebb, mint eredeti élőhelyükön.

„Minden ezer behozott fajból, a természetbe kiszabadulva átlagosan egy okoz idővel komoly problémát” – állítja Botta-Dukát Zoltán. Ez az érték látszólag csekély, de mivel nehéz előre megjósolni, hogy mely fajok szabadulnak ki, és azok milyen hatással lesznek a természetes vegetációra, a legjobb védekezés, ha be se hozzuk ezeket. Ha egy inváziós faj megjelenik valahol, csak idő kérdése, hogy a víz és a szél szállító tevékenysége révén mikor özönli el a szomszédos területeket is.

Jó példa erre, a súlyos bőrkiütést okozó kaukázusi medvetalp (Heracleum mantegazzianum), amely potenciális veszélyforrás hazánkban. Ez az akár három méter magasra is megnövő, eredetileg dísznövénynek telepített ázsiai faj a szomszédos országokban tömegesen elterjedt, és már hazánkban is ismertek pontszerű megjelenései.

A törvényi szabályozás visszásságai

Az özönnövények okozta veszélynek sokan nincsenek tudatában, ráadásul a törvényi szabályozás sem támogatja eléggé az őshonos fajok ültetését. Erdőtelepítéskor például akácra ugyannyi támogatás jár, mint egy őshonos fafajra.

Habár jogszabály írja elő azt is, hogy védett területeken tilos idegen fajokat telepíteni, a nemzeti parkok is küzdenek a betörő özönnövényekkel. Az Aggteleki Nemzeti Park területén az akác már veszélyeztette a fokozottan védett magyar nőszirom élőhelyét, ott a fák vegyszeres injekciójával a közelmúltban sikerült a faállomány kilencven százalékát kiirtani.

Mi a teendő, ha már bekövetkezett az invázió?

Mit lehet tenni, ha már valahol megjelent egy özönnövény? Ilyenkor főleg mechanikai módszert vagyis gyomlálást; homogén növényborítottság esetén pedig vegyszeres kezelést alkalmaznak. A kúszónövényeknél rosszabb a helyzet, hiszen a hatalmas területet borító szövevények eltávolítása, vegyszeres irtása nehezen megvalósítható a többi növény károsodása nélkül.

A fás szárúak esetében gyakran a fa törzsébe injektált méreganyaggal pusztítják el a fát, vagy a kivágott fa tönkjét kenik be speciális vegyszerrel, amely megakadályozza a sarjadást. Ezek viszont idő- és pénzigényes eljárások, és a vegyszerhasználat is problémát okoz környezetvédelmi szempontból. Az ártéri területeken hosszútávon a legjobb módszernek az eredeti talajvízszint visszaállítása bizonyulna. A tartósan magas talajvízszint ugyanis védelmet nyújt az inváziós fajok ellen, hiszen csökken a bolygatás, amely legyengíti a tájjellegű vegetációt.