Hódító hódok

A 19. század közepéig az ártéri területek elterjedt lakója volt az eurázsiai hód (Castor fiber). A folyószabályozás következtében élőhelyének beszűkülése és túlzott mértékű vadászata révén nem csak a hazai tájakról, de Európa nagy részéről is eltűnt. A több évszázados kíméletlen pusztítás következtében csak a franciaországi Rhone-völgyben, Norvégiában és az Elba mentén maradt fenn nagyobb állomány.

A vadászok elsősorban prémjéért, pézsmájáért (az ivarszervi mirigyek szárított váladékát a gyógyászatban használták) és nem utolsó sorban húsáért vadászták, ugyanis egy tévhit szerint halnak tekintették, így böjt idején is megengedett volt a fogyasztása.
„Sajnos nincsenek arra vonatkozó adatok, hogy „fénykoruk idején” mennyi hód élt hazánkban. Viszont nagyságrendileg iránymutatónak tekinthetők azok a régi feljegyzések, amelyek szerint 1854 és 1877 között mintegy hárommillió hódirha került kereskedelmi forgalomba Magyarországon” – mondta el Márkus Ferenc a WWF Magyarország igazgatója, a szervezet tíz éves születésnapját ünneplő hód-visszatelepítési programjának jubileumi telepítésén múlt pénteken a Mártélyi Tájvédelmi Körzetben. Ide valamint a Hortobágyi Nemzeti Park területére 15 eurázsiai hód (Castor fiber) érkezett. A családokat három helyszínen engedték el, így többek között a Körtvélyesi-holtágnak és a Sas-érnek is új lakói vannak

Európa szerte növekszik az állomány

A környező országok közül Ausztriában a hódtelepítés az 1970-es években indult meg, majd az 1990-es évek elején Szlovákiában is. Napjainkban a legnagyobb állomány – mintegy százezres egyedszám – Svédországban és a Balti országokban él.

1996-ban a WWF Magyarország is elkezdte az eurázsiai hód módszeres visszatelepítését a Tisza és a Duna mentén. A szabadon engedett kétszáz hód száma mára ötszázra duzzadt, a természetes szaporodás mellett ehhez hozzájárult a környező országokból történő „bevándorlás” is. A Szigetközben már a nyolcvanas években megfigyeltek rágásnyomokat, amelyek Szlovákiából érkezett hódok jelenlétére utaltak. Hasonló „illegális határátlépésre” a délnyugati határ mentén, a Kerka völgyében is találunk példát.

A Magyarországra hozott hódok Németországból érkeznek (korábban hoztak állatokat Ausztriából is). A vadon élő hód-családokat élvefogó csapdával fogják be, majd speciális ládában szállítják a kijelölt helyszínre.

Csúcstechnológia a természetvédelemben

Az állatokat csippel látják el, mielőtt szabadon engednék. Ez azt a célt szolgálja, hogy később az elhullt egyedeket – egy csipleolvasó segítségével – be lehessen azonosítani. Így kiderülhet, hogy határon átkóborolt vagy telepített példányról van-e szó. A csip segítségével pedig be tudják azt is azonosítani, hogy mikor és hol engedték szabadon az állatot, és telepítés helyéhez képest merre vándorolt el.

Szakértők szerint a kitelepített egyedek mintegy harmada helyben marad, a többi pedig a folyó mentén vándorolva új otthont keres. Ezt bizonyítják a Tiszaalpár környékén idén megfigyelt rágásnyomok is. Ezen a területen nem, csak mintegy 30 kilométerrel északabbra volt telepítés a korábbi években. A szakértők feltételezik, hogy azok a példányok vagy utódaik vándoroltak délre, Tiszaalpár térségébe.

Az idén szabadon engedett egyedeket a korábbiakhoz képest még egy újabb vizsgálatnak is alávetették. „Az MTA Állatorvostudományi Intézete vállalta, hogy DNS-vizsgálatot végez a befogott egyedektől származó, Németországból küldött szőrmintákon. Erre azért van szükség, hogy megbizonyosodjunk arról, hogy tényleg a nálunk őshonos eurázsiai hód kerül betelepítésre. Ez a faj ugyanis külső jegyek alapján nehezen különíthető el közeli rokonától, az észak-amerikai kontinensen honos kanadai hódtól. Ezért történhetett meg, hogy 1991-ben a Hortobágyi Nemzeti Park területén kanadai hódokat engedtek szabadon egy visszatelepítési program keretében. Az állatokat később újra be kellett fogni, hiszen nem őshonos fajról volt szó. A most elindult DNS-vizsgálattal lehetőség nyílik az ehhez hasonló „balesetek” elkerülésére” – tudtuk meg Gruber Tamástól, a WWF hód program vezetőjétől.

Eddig Gemencen, a Hanságban, az Öreg-Túrnál, a Közép-Tisza vidékén a Tisza- tónál és holtágakban, idén pedig az Alsó-Tisza vidékén engedtek szabadon hódcsaládokat.

A hódokat természetvédelmi őrök, önkéntesek és egyetemisták segítségével folyamatosan nyomon követik. A terepen járva a rágásnyomokból következtetni lehet egy-egy hódcsalád (3-4 egyed) territóriumára, amely többnyire 1, 5-2 kilométer hosszú szakaszt jelent a vízfolyás mentén. Ez alapján pedig becslést adhatnak a hódcsaládok és az egyedek számára vonatkozólag is.

Nagy körültekintéssel választják ki az új helyszínt

Fotó:Bozsér Orsolya

A kitelepítés helyszínét az érintett nemzeti park szakembereinek bevonásával határozzák meg. Erre legalkalmasabb helyszínek a zavarásmentes, nyugodt holtágak, lassú folyású mellékágak. Többek között fontos feltétel, hogy az adott mederben folyamatosan elegendő legyen a vízmélység, hiszen a hód számára létfontosságú, hogy a hódvár bejára víz alatt legyen, ugyanis ez védelmet nyújt a ragadozókkal szemben. Fontos szempont még a partfal szerkezete és megfelelő magassága. Sziklás, köves, túl meredek, vagy túl lapos partfalba nem tud kotorékot építeni.

A hód ma védett állat, és elsősorban védett területeken él. Természetes ellensége nemigen van. A legfőbb veszélyt az állatra a túlzott zavarás jelenti, amit leginkább turisták, csónakázók, horgászok, halászhálók okoznak. Ez utóbbi azért jelent problémát, mert az állat könnyen belegabalyodik a hálóba, és megfullad.

Úszóbajnok és gondos szülő A hódfélék családjának jelenleg csak két faja él a Földön: az eurázsiai (közönséges) hód és a kanadai hód (Castor canadensis). Az eurázsiai hód Európa legnagyobb testű rágcsálója: testhossza eléri akár a száz centimétert is, tömege pedig 20-30 kilogramm körül van. A hód jó úszó. Ebben segíti a hátsó lábujjai között feszülő úszóhártyája és csupasz, pikkelyes, lapított farka, amelyről könnyen felismerhető és nem téveszthető össze más állattal. Faágakból épített várban vagy a partfalba ásott kotorékban húzódik meg, mindkettő bejárata a víz alól nyílik, így a ragadozók nemigen férnek hozzá a „fészekhez”. Falevelekkel, hajtásokkal, fakéreggel táplálkozik. Hogy friss élelemhez jusson a fákat tövüknél elrágja el, majd a kidőlt fatörzsön lakmározik. A hódok a családi életformát kedvelik. Habár a kicsinyek (nőstényenként egy-kettő) már pár hetes korukban tudnak úszni és önállóan táplálkozni, mintegy két évig szüleikkel maradnak.