Malaca van a fővárosi állatkertnek!

Nemcsak a ritka majmok, az orrszarvúak és a tevék szaporítása terén áll jól az Állatkert: nincs hiány a zsírsertésekben sem! Ica, az állatkerti parasztudvar mangalica kocája ugyanis öt helyes kismalacot nevel immár hetek óta. A malackák még április 4-én láttak napvilágot, és azóta is szépen fejlődnek. A kismalacok – ahogy a sertéseknél szokás – mintegy 114 napos vemhesség (ahogy az állattenyésztésben tanítják, három hónap, három hét és három nap) elteltével születtek meg. Jelenleg a napjuk nagy része – az anyaállattal együtt – szunyókálással telik, bár ezt természetesen gyakori evés is megszakítja.

A sertések szaporítása természetesen nem nevezhető egyedülálló, vagy különleges szakmai eredménynek, és természetvédelmi szempontból sincs kimondott jelentősége. Ugyanakkor a fővárosi állatkert fontosnak tartja, hogy háziállatokat is bemutasson, illetve rendszeres szaporulattal is fokozza az érdeklődést ezen állatok iránt. A tapasztalatok szerint ugyanis a városi emberek nem ismerik igazán a tradicionális háziállatokat sem, így azok ugyanúgy egzotikumnak számítanak, mint az Állatkert idegen égtájakról való lakói. Ma már a világ szinte valamennyi komoly állatkertjében tartanak háziállatokat is. E kertek közül egyébként éppen a budapesti volt az első, amely háziállat bemutatót létesített, még 1912-ben, az akkori igazgató, Lendl Adolf kezdeményezésére.

Egyébként a kismalacok mellett más kisállatok is láthatók a Parasztudvarban, illetve a vele szomszédos Állatsimogatóban. A kecskéknél az elmúlt hetekben húsznál is több gida született, de több bárányt is láthatnak a látogatók. Panni, a magyartarka tehén is egy üszőborjúval osztja meg istállóját, és az elkövetkező hetekben várhatóan egy csikós kanca is érkezik majd a parasztudvari karámba.

Göndör szőrű házisertés A mangalicát gyakran ősi sertésfajtának gondolják, pedig sokkal később alakult ki, mint például a magyar szürke szarvasmarha. A mangalica kialakulását eredményező tudatos tenyésztő munka a XIX. század elején kezdődött meg. Kitenyésztésében a balkáni sumadia sertés mellett olyan középkori eredetű parlagi fajtáknak (pl. a bakonyi sertésnek) lehetett szerepük, amelyek a XIX. század végén kipusztultak. A mangalica jellegzetes zsírsertés, vágósúlyának tekintélyes részét az ún. fehéráru (szalonna, háj, bélzsír) teszi ki. A sertészsír XIX. század végén és a XX. század első felében igen keresett volt, így nem meglepő, hogy ebben az időben a hazai sertésállomány nagy része mangalica sertésekből állt. A második világháborút követően, illetve a sovány sertéshús iránti kereslet növekedésével a mangalica jelentősége csökkent, olyannyira, hogy 1973-ban már csak 39 koca élt az országban. A gazdasági jelentőségét vesztett fajtát ettől kezdve csak mint géntartalékot, illetve „kulturális örökséget” tartották fenn. Újabban azonban ismét megnőtt az érdeklődés iránta, mert kiderül, t hogy a fajta – esetleg más fajtákkal keresztezve – kiválóan alkalmas a serrano nevű spanyol sonkakülönlegesség előállítására. A mangalica három színváltozata ismert: szőke, vörös és fecskehasú. Jellegzetes, a téli időszakban kifejezetten göndör szőrét száz éve az építészetben használták: a cementhabarcsba keverték, hogy annak megkötésekor ne keletkezzenek repedések.

Forrás: Fővárosi Állat- és Növénykert >>