Fél évszázad, több mint hárommillió gyűrűzött madár

Mi is az a függönyháló, a sitkén kívül még milyen madárral találkozhatunk a Kolon-tónál, és egyáltalán mi történik egy madárvártán? Ilyen és ehhez hasonló kérdésekre kaphattak választ az érdeklődők július elején az Izsák határában lévő Kolon-tavi madárvárta tizedik születésnapján.

A Kiskunsági Nemzeti Park madárvártája egyike hazánk jelenleg működő nyolc madárvártájának. A Kolon-tavi madárvárta fennállásának tíz éve alatt összesen mintegy 220 ezer madarat fogtak be, és gyűrűztek meg a kutatók az önkéntesek segítségével. Ez igen szép mennyiség, ha figyelembe vesszük, hogy 1951 óta hazánkban összesen 3, 1 millió madarat jelöltek.

A 220 ezer egyed 84 százalékát tíz faj tette ki. A hazánkban megjelölt füsti fecskék 20 százalékát, a cserregő nádiposzáta és a kékcinke 15 százalékát és a fülemülesitke 52 százalékát itt gyűrűzték meg. Ez utóbbi nem csak hazai viszonylatban jelentős, ugyanis a sitke európai elterjedésének északi határa a Kárpát-medence, azon belül pedig legnagyobb állománya pedig a Kolon-tónál fészkel. Az évente gyűrűzésre kerülő 1400-1500 egyed is bizonyítja a faj markáns jelenlétét ezen a vidékén.

A Kolon-tavi madárvárta más szempontból is egyedülálló. Itt található Európa leghosszabb függönyháló sora. A tavon átvezető töltésen felállított több tucat függönyháló összesen 1600 méter hosszú. Ez pedig komoly kihívás elé állítja a madárvártán dolgozókat, hiszen a júliustól novemberig működő madarásztáborban gyakorlatilag nincs megállás.

Visszatérő önkéntesek

A gyűrűző-táborban számos önkéntessel dolgoznak együtt a Magyar Madártani Egyesület (MME) és a nemzeti park szakemberei. „Itt elsősorban a tudományos kutatásra helyezzük a hangsúlyt, a szemléletformálás és ismeretterjesztés „csak” másodlagos, ezért a madárvárta táboraiba 13-14 éves kortól fogadunk önkénteseket. Az ideérkezők hamar megtanulják, hogy felelősségteljes munkáról van szó, hiszen pár grammnyi élet függ tőlük. Attól, hogy képesek-e gyorsan és sérülésmentesen kiszedni a madarakat a hálóból, és minél előbb a gyűrűzőhelyre vinni” – mondta a National Geographic Online-nak Németh Ákos, a madárvárta vezetője.

Azt, hogy a kora hajnali kelés és a munka mégsem elrettentő, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy nagyon sok önkéntes évek óta rendszeresen visszajár a madárvártára.

A madárgyűrűzés nem a madarászok öncélú szórakozása, hanem igen fontos adatokat szolgáltat a madarak vonulási útvonalairól, szokásairól és az út során fellépő veszélyeztető tényezőkről. Éppen ezért fontos szerepe van az egyes fajok monitorozásában, és a fajvédelmi tervek kidolgozásában.

„Amennyiben egy faj állományában jelentős változás következik be, hatékonyan be kell avatkoznunk a faj védelme érdekében, ezért meg kell találni a probléma gyökerét. Ehhez viszont ismerni kell az adott faj költő-, vonuló- és telelőhelyét, valamint az ott uralkodó körülményeket. Mivel a vonuló fajoknál ezek a területek hatalmas távolságra esnek egymástól, a gyűrűzés nagyon jó lehetőséget nyújt az időbeli és térbeli változások nyomon követésére, és a változás okainak kiderítésére” – mondta Karcza Zsolt, a Madárgyűrűzési Központ vezetője.

A madárvártákon (de másutt is) a hálókat óránként ellenőrzik, majd a madarakat a gyűrűzés helyére viszik. Megállapítják nemüket, korukat, lemérik tömegüket és a szárnyuk alakját, méretét. A gyűrűzéskor a madarak zsírtartalékát is megnézik, ebből következtetni lehet a madár kondíciójára. Ezután egy gyűrűt erősítenek az állat lábára, amelyen az ország kódja és egy sorszám látható. Az adatokat egy központi adatbázisban rögzítik, így azok bármikor visszakereshetők.

Amennyiben már gyűrűzött madarat fognak be, a gyűrű alapján vissza lehet keresni, hogy honnan került oda a madár. Külföldi fogás esetén a Madárgyűrűzési Központ értesíti az adott ország ornitológiai szervezetét. A Kolon-tónál eddig a legtávolabbról befogott madár egy füsti fecske volt, amely Botswanából érkezett.

A madárvártáknak azért is különösen fontos a szerepük, mert míg a nagyobb madarak gyűrűjét egy jó távcsővel bárhol le lehet olvasni, a kistestű madaraknál ez csak befogással lehetséges, vagy ha elpusztult állat tetemére bukkannak. Ez utóbbi azonban ritkán fordul elő, a tetemet ugyanis hamar eltakarítják a ragadozók.

Kelet-Afrika adathiányos terület

Európában jól működő gyűrűző hálózat van, vagyis az egyes országokban történő visszafogások alapján viszonylag jó képet lehet kapni a madarak vonulási útvonaláról. Ezzel szemben a távolabbra jutó, elsősorban Afrikában telelő állományokról sajnos nagyon kevés visszajelzést kapnak a hazai szakemberek.

„A Kárpát-medence madárállományának jelentős része Afrikában telel. A fekete kontinensen azonban nagyon kevés állandóan működő gyűrűző hely van. Míg Afrika nyugati területein – a történelmi örökség részeként – számos francia és brit madárgyűrűző és megfigyelő expedíció működik, amelyek adatokat szolgáltatnak többek között a hazánkból érkező befogott madarakról is, Afrika keleti térsége ebből a szempontból fehér foltnak számít” – avat be a részletekbe Karcza Zsolt.

A második világháború alatt hazánkban az addigi gyűrűzéssel és madármegfigyeléssel kapcsolatos adatok nagy része megsemmisült. A háború után 1951-ben indult újra szervezett formában a madármegfigyelés. Azóta összesen 3, 1 millió madarat gyűrűztek meg. Az ornitológiai tevékenység utóbbi években való intenzívebbé válását mutatja az a tény, hogy az elmúlt ötven év során megjelölt madarak 25 százalékát 2002 óta jelölték meg.

Az elmúlt közel 25 évben, amióta az első (ma is működő) madárvárta megkezdte működését (1981. Sumony, Baranya megye) a hazánkban megjelölt madarak 50 százalékát a madárvártákon gyűrűzték meg.

A madárvárták mellett azonban egyre gyakoribb a természetvédelmi célú, projektszerű gyűrűzés és megfigyelés is. Míg a madárvártákon a tudományos munkán van a hangsúly, és a szemléletformálás, ismeretterjesztés „csak kiegészítő” tevékenység, az ország különböző pontján számos természetismereti táborban folyik gyűrűzés, madármegfigyelés, amelyeknek viszont elsődlegesen bemutató céljuk van.

A CES (Állandó Ráfordítású Gyűrűzés Program) program keretében pedig egy-egy gyűrűzőnek lehetősége van arra, hogy például lakhelyéhez közel felállítson egy-két hálót, és ott az MME által előre meghatározott előírások szerint gyűrűzést végezzen. Jelenleg mintegy harminc CES helyszínen folyik gyűrűzés. „Erre azért van szükség, mert a nyolc madárvárta, nem fedi le az ország egész területét, így csak ezekre az adatokra támaszkodva torz képet kapnánk az egyes fajok országos előfordulásáról, a vonulási utakról és az állomány változásáról” – tette hozzá Karcza Zsolt.

Hazánkban az elsők között kezdődött el a gyűrűzés

A madarak lábára erősített fémgyűrűt egy dán középiskolai tanár Hans Christian Mortensen alkalmazta először. A kísérletező kedvű természetbúvár 1899-ben néhány madár lábára sorszámmal és saját címével ellátott gyűrűt erősített, és meglepetésére visszajelzést kapott a madarak elfogóitól. (Meg kell jegyezni, hogy akkoriban nem annyira tudományos céllal, sokkal inkább tápláléknak fogták be a madarakat.)

A módszert „nagy tételben” már egy évvel később kipróbálták a Rossiten Madárvártánál, a ma már a Litvániához és Oroszországhoz tartozó közel 100 kilométeres Kurische Nehrung félszigeten. A gyűrűzés hamar elterjedt szerte a világon.

Hazánk 1908-ban, – Herman Ottó szorgalmazására -, Dánia és Németország után harmadikként csatlakozott a gyűrűzési mozgalomhoz, vagyis jövőre lesz 100 éves a hazai madárgyűrűzés.

Fotók: Turóczi Tiborc