Ki védi meg a gazdákat a védett állatoktól?

A napokban megjelent a médiában a hír, miszerint a Hanságban és a Szigetközben annyira elszaporodtak a hódok, hogy már nem lehet kordában tartani őket. A hírek szerint a védett állatok által kidöntött fák nem csak az erdőállomány szempontjából jelentenek gondot, de nagy területen elöntést is okoznak.

„A médiavisszhangot kapott lébényi hódok kártétele miatt valóban el kellett bontani egy gátat – a hírekkel ellentétben viszont nem hódvárat szedtek szét -, ami miatt víz öntött el egy alacsonyan fekvő területet. Ebben, azaz a megelőzésben a nemzeti park szorosan együttműködik a vízügyes szakemberekkel” – mondta Pellinger Attila, a Fertő-Hanság és Őrségi Nemzeti Park Igazgatóság osztályvezetője. A hód egyébként lágyszárú vízi és vízparti növényekkel táplálkozik, fákat leginkább télen és a víz közvetlen közelében „borogat”, hiszen fontos, hogy akár tápláléknak, akár a gát részének szánja, be kell hurcolnia a vízbe. Az „áldozattá” váló fák tehát vízparti, többnyire gazdaságilag értéktelen fajok, bokorfüzek egyedei, ezért a hódok által az erdőben okozott kár rendszerint nem számottevő.

A Hanság az európai hód természetes élőhelye, ahol újra meg kell tanulni együtt élni ezekkel az állatokkal, amelyeket a 19. században az ember pusztított ki hazánkból. Mára visszatértek: a Kisalföldön élő mintegy 80 család ősei többségükben természetes úton, Ausztriából – az ottani állomány növekedése miatt – érkeztek az 1990-es évek elején. „A terület egyébként mélyen fekvő, lápos vidék volt, mielőtt lecsapolták. Természetes állapota tehát vizes, mocsaras élőhely, amelynek szerves része a hód, ehhez – a természetvédelem segítségével – a gazdálkodóknak is alkalmazkodni kell” – fogalmaz a szakértő.

Léteznek állatbarát megoldások

„A védett állatfajok által okozott károk megelőzéséről és csökkentéséről elsősorban a terület tulajdonosának kell gondoskodnia, és ehhez segítséget kérhet a hatóságoktól” – idézi a természetvédelmi törvényt Pellinger Attila. A területen illetékes zöldhatóság engedélye szükséges az állatok elriasztásához, befogásához. Kivételes esetekben a túlszaporodott állomány egyedeinek gyérítését is engedélyezhetik. A tulajdonos – gazdasága, vagyona védelmében – minden esetben kérheti a természetvédelmi hatóságok segítségét.

Ha a védett fajok elleni fellépést az igazgatóság kezdeményezi, akkor állja a beavatkozás költségeit is. Ha a tulajdonos kérésére lép közbe, akkor külön megállapodást kell kötni a költségek megoszlásáról. Ha a gazda nem kér segítséget, természetesen anyagi támogatásra sem tarthat igényt. Állami kártérítésre a tulajdonos csak akkor számíthat, ha a kár a zöldhatóságok hibájából, mulasztásából következett be. Azaz például nem reagáltak a segítséget kérő megkeresésre, indokolatlanul nem engedélyezték riasztási módszer alkalmazását, vagy a túlszaporodott állomány befogását, ritkítását. Minden más esetben az ingatlan tulajdonosa maga viseli a kárt – rendelkezik a természetvédelmi törvény.

A hódok távoltartására léteznek mechanikai és kémiai módszerek. Legegyszerűbb megoldás – más vadkárok megelőzéséhez hasonlóan – a terület elkerítése. Ilyenkor a kerítés egy részét érdemes a föld alá helyezni, mivel a hódok jól tudnak ásni. A fák dróthálós körbekerítése is hatékony megoldás, ezt azonban a fa növekedésével párhuzamosan bővíteni kell. Költségesebb megoldás a villanypásztor, illetve mozgásérzékelőhöz kapcsolt hang- és fényjelzéseket kibocsátó riasztó. Németországban homokkal és speciális ragasztókeverékkel vegyített hódriasztó kemikáliát kennek a fákra, amelynek a hatása hosszú évekig biztosított. Egyes helyeken a hódok etetésével próbálkoztak, faforgács kihelyezésével. További farágások elkerülése végett érdemes a már kidöntött fákat is a terepen hagyni – áll a WWF Magyarország sajtóközleményében.

A vidraprobléma már a múltté

Néhány évvel ezelőtt még egy másik védett fajunk, a vidra esetében is hasonló problémával kellett megküzdeni. Ugyanis nagyon gyakran érkeztek jelentős kártétellel kapcsolatos bejelentések, ám ezek nagyrészt tévhiten alapultak. A tévhit elsősorban a régi szakirodalomban, vadászati könyvekben szereplő adatokra épült. Ezek többnyire ugyanis azt állítják, hogy a vidra napi 6-10 kilogramm halat fogyaszt. Ma már bizonyított tény, hogy ez az érték valójában csak napi fél-egy kiló körül mozog. Egy-egy kisebb horgásztó vagy halastó legfeljebb egy család (3-4 egyed) territóriumát képezi. Ugyanakkor a vidrák elsősorban a kistestű halakat (pl. kárász, törpeharcsa) fogyasztják, amelyek a halastavak üzemeltetői számára kevésbé értékesek.

„Habár a vidra okozta pusztítás ma sem ismeretlen, ez elsősorban a kisebb, nem kellőképpen védett tavaknál fordul elő. Jelentős konfliktusról azonban szerencsére már nem beszélhetünk” – tudtuk meg Gera Páltól, az Alapítvány a Vidrákért elnökétől.

Egy év múlva már megéri védett állatot „etetni”?

Az alapítvány széleskörű szemléletformáló tevékenységének köszönhetően mára sikerült eloszlatni a fenti tévhitet, és elérni, hogy a halastavak és horgásztavak tulajdonosai előzzék meg a bajt, és védjék le a tavak környékét. Ez hatékonyan megoldható például kerítéssel, villanypásztorral vagy kutyával.

Hasonló problémát jelentenek a halastavak hívatlan vendégei a nagytestű gázlómadarak, amelyek közül sok védett. A dézsmáló madarak távoltartására szintén több módszert is kifejlesztettek. A leghatékonyabb eszköz a fegyveres riasztás, amikor puskalövéssel űzik el a haltolvaj madarakat, de egyes esetekben – nem védett fajok esetén – az állatok kilövése is belefér – mondta ifj. Lévai Ferenc, az Aranyponty Zrt. logisztikai műszaki vezetője. Egy ideig hatékony az úgynevezett gázágyú is, ahol egy PB–gázpalack által működtetett „hangágyú” bizonyos időközönként óriásit durran.

Hosszú távon azonban ez sem segít, a madarak hamar megszokják a „hangrobbanást”. Rétmajorban viszont mindent bevetnek: az ezerhektáros területen elterülő halastavak mellett ún. madáretető tavakat alakítottak ki. Ezekbe a sekély vizekbe a szakzsargonban szeméthalként említett, azaz gazdaságilag kevésbé értékes fajokat (törpeharcsa, kárász) telepítenek, amivel egy időre sikerül lekötni a potyázó szárnyasokat. Egy-egy tó lehalászásakor ugyanis leengedik a vizet, ami több napot is igénybe vehet, a halászó madarak pedig ebben a fázisban okozzák a legtöbb kárt.

Fotó: Zsila Sándor

„Etetni kell a madarat, ha nem akarjuk, hogy a tenyészpéldányok essenek áldozatul” – – fogalmaz Lévai Ferenc. Sajnos a madáretető tavak is csak ideiglenes megoldást nyújtanak. A madarak így is többmilliós kárt okoznak a vállalkozásnak az őrszolgálat fenntartásától egészen odáig, hogy a levegőből érkező támadások miatt stresszes hal lassabban és gyengébben fejlődik. Az állam pedig még a védett gémek, kócsagok által okozott károkból sem térít meg semmit.

A természetvédelem és a gazdálkodók közötti szembenállásra várhatóan a 2009 nyarától érvénybe lépő európai uniós jogszabály nyújt majd megoldást. „Ennek keretében ugyanis lehetőség nyílik azoknak a gazdálkodóknak a támogatására, akik úgy kezelik területeiket, hogy ott a védett ragadozók is megfordulhatnak, és táplálkozhatnak. Ez a pénzügyi támogatás tehát nem kártétel esetén, hanem a megfelelő („ragadozóbarát”) gazdálkodásért jár. Korábban ugyanis nyugat-európai országokban számos visszaélésre adott lehetőséget a kártétel alapú támogatás” – tette hozzá Gera Pál.

Kapcsolódó cikkünk: