Szárazon és vízben is petéző békát fedeztek fel
Amerikai kutatók fölfedezték egy olyan békát, amely fényt deríthet arra, hogyan alkalmazkodott a vízből kimászó, távoli ősünk a szárazföldi peterakáshoz.
Az apró, sárga, panamai kétéltű, a homokórás levelibéka (Dendropsophus ebraccatus) az első olyan ismert gerinces, amely a vízben és a szárazföldön egyaránt lerakhatja a petéit. Ez a kétéltű jellemzően tavak fölé nyúló levelekre tapasztja petéit. Miután kikeltek az ebihalak, egyszerűen belepottyannak az alattuk lévő vízbe. Most a Bostoni Egyetem tudósai, Justin Touchon és Karen Warkentin fölfedezték, hogy e békák közvetlenül a tóba vagy annak felszínére is lerakhatják petéiket.
A kutatók három panamai tavat vizsgáltak meg annak megállapításához, miként választják ki a békák, hogy vízbe vagy a szárazföldön rakják le a petéiket. Ezzel egyúttal arra is választ akartak kapni, milyen kihívásokkal kellett megküzdenie távoli ősünknek, amikor a vízi életmód helyett a szárazföldit választotta.
Két tavat árnyékoló fák vettek körül, és a békák itt a víz fölötti növényzetre rakták petéiket. A harmadik tó egy régi kavicsbánya medrét töltötte ki, és alig nőtt körülötte árnyékoló növényzet. Az itt élő békák petéik háromnegyed részét a vízben úszó vízinövényekre rakták. A maradék petét a tó fölé nyúló levelekre helyezték, de árnyékolás híján ezek zöme elpusztult a forróságtól.
A kutatóknak sikerült befogniuk néhány éppen petéző békát. Annak eldöntésére, hogy genetikai vagy környezeti tényezők határozzák-e meg a békák peterakási szokásait, a befogott békákat erdőben, illetve nyílt területen készített mesterséges tavacskákba tették. Az árnyékos tónál lévő békák a tó fölötti növényekre rakták petéiket, a napsütésnek kitett tónál lévők viszont a vízbe. Így tehát egyértelműen kiderült, hogy a környezeti tényezők szabják meg a peterakási viselkedést.
Noha az emberek nem a békákból fejlődtek ki, evolúciós múltunkban szerepeltek más, bár már régen kihalt kétéltűek. Távoli őseink valószínűleg azért tértek át a szárazföldi szaporodásra, hogy elmeneküljenek a vízi ragadozók elől, vagy hogy megbirkózzanak a környezetváltozásokkal, ahogy ezek a levelibékák is teszik, s így megnöveljék életben maradási esélyüket, amikor megváltozott az élőhely vagy az éghajlat.
A szerzők feltételezik, hogy a szárazföldi és a vízi petézés képességének kialakulása egy fajnál nagyon fontos evolúciós lépés, és úgy vélik, hogy több ilyen fajnak kellett fönnmaradnia. Következő kutatásaikat ezért a rokon békafajok vizsgálatának szentelik, hátha újabb „kétéltű” szaporodású fajokra bukkannak közöttük.