Doromboló majom

Jászberényben az eddigi hét egyedes kolónia két kicsinnyel gyarapodott. A képeken látható csöppség két napos.

A legszebb újvilági majmok közé tartozik. Halálfejű-majmoknak is nevezik a mókusmajmokat, de ez a szó nem fejezi ki azt a hatást, melyet a feje a szemlélőre tesz. Ezt az éppen nem találó elnevezést onnan kapta, hogy szája körül feltűnően elütő fekete folt van, mintha tintát ivott volna, de csak felületesen lehet fejét a halálfejhez hasonlítani. E karcsú termetű majomnak hosszú farka van. Finom bundája felül sárgás olajzöld, igen öreg egyedeknél élénk narancsszínű; végtagjai rozsdasárgák, alul pedig fehérek. Testhosszuk 30 cm, farkuk 50 cm.

A tulajdonképpeni mókuskmajom főként Guayana-ban él, különösen a folyók mentén húzódó erdőkben, nagy csapatokba verődve. Schomburgk szerint az ország legelterjedtebb faja. Mint az ott előforduló csuklyás-majmok, száznál is többen összeverődnek egy csapatba, de nem a szálerdőt szereti, hanem az erdőszéli bozótot és a tenger színe felett 600 m-ig tartózkodik.

A szaimirik minden mozdulata csupa kecsesség és báj. Kitünően másznak és aránylag nagy távolságra is hihetetlen könnyedséggel ugranak. Pihenéskor ülő kutya módjára helyezkednek el; alváskor lábuk közé dugják fejüket, hogy a földet éri. A farkuk csak ugráskor szerepel, mint kormány. Néha körülcsavarják ugyan az ágon, de kapaszkodni nem tudnak vele.

Humboldt mondja: „Indián vadászok mesélték, hogy az erdőkben gyakran lehet látni, amint 10–12 ilyen majom egy gombolyagba tömörülve szánalmasan visít, mert a többi közéjük akar tolakodni, hogy melegedjék és oltalmat találjon.” A szaimiri még fogságban is megteszi, hogy a legjelentéktelenebb ok miatt is panaszkodik és jajgat.

De azért nem akaratoskodó, mindig jóindulatú és nehéz őt felbőszíteni. Gazdájára a legnagyobb gonddal figyel. Ha közelében beszélgetnek, az mindjárt megragadja figyelmét. A beszélőt mereven nézi, élénk szemével követi és figyelemmel kíséri az ajkak mozgását, majd közeledni iparkodik, vállára mászik és gondosan megtapogatja a fogakat és a nyelvet.

Táplálékát kezével viszi szájához, de csak szájával kapja fel. Eledelének legnagyobb része falevelekből és rügyekből áll, de buzgón vadászik kis madarakra és rovarokra is. Egy Humboldt által szelídített mókusmajom meg tudta különböztetni a rovarok képeit más képektől és valahányszor meglátta a bogarakat ábrázoló táblát, mindig utána nyúlt kis kezével, abban a reményben, hogy sáskát, vagy darazsat foghat.

Az indiánok legszívesebben hűvös, esős napokon vadásszák a szaimikrit. Nem annyira a húsáért, mely távolról sem oly ízletes, mint más majmoké és még valami bakszagú mellékíze is van, hanem azért, hogy szelídítsék. „Ha gyengén mérgezett nyílat lőnek a szaimirik gomolyába”, – mondja Humboldt, – „akkor sok fiatal majmot lehet egyszerre élve fogni. A fiatal minden körülmények között anyjába csimpaszkodik és ha a zuhanástól meg nem sérül, nem mozdul el kimúlt anyjának hátáról. Az indiánok kunyhóiban látható szaimirik mind így kerültek fogságba; anyjuk holtteteméről szedték le őket.”

Ha jól érzik magukat, dorombolnak, mint a macska; ha megijednek, rövid ínyhangot adnak, haragjukban pedig cserregnek, mint a szarka. Legtöbbet a tengerpartról hoztam, hol könnyedén szökdécselnek az avarrapálmán, annak ellenére, hogy sűrűn vannak rajta a 7–8 cm hosszú tüskék, melyek oly hegyesek, mint a tű.

Müller-München beszéli, hogy ezek a félénk állatok jól irányzott lövéstől találva, farkukkal csimpaszkodnak az ágba. Egy elejtett mókuskmajmot csak úgy tudott elérni, hogy lelőtte az ágat, amelyen a hulla függött.

Európai piacon nem éppen gyakori a mókusmajom, de nem is ritka. Állatkertek szívesen vásárolják, mint csinos kis látványosságot. Eltartásuk nem valami nehéz, de akklimatizálási kísérleteket nem szabad velük végezni, hanem meg kell elégedni, ha sikerül őket meleg, védett helyen egy-két évig életben tartani.

A teljes cikk az OSZK honlapján olvasható.
MTI Fotó: Mészáros János