Tengerészből az orrszarvúk védelmezője 1. rész

Gyöngyi Krisztiánt, az egyszerű kiskunhalasi család sarját nem kényeztette el a sors gazdag nagybácsival, aki finanszírozná egy kedvenc unokaöcs többé-kevésbé értelmes hóbortjait. Nem származott tudós famíliából, akinek kapcsolatai révén nem jelent problémát bejutni akármelyik külföldi nagynevű egyetemre, amelyből kikerülve övé a világ. Ő egyszerű kiskunhalasi család sarja, aki saját elhatározásából tengerészként bejárta a világot, és mindent megtett azért, hogy valóra váltsa gyerekkora óta dédelgetett álmát, hogy az afrikai vadvilág megőrzéséért fáradozva profi vadvédelmi szakemberként dolgozhasson a fekete kontinensen. Bejárta a szavannákat, megfigyelte az állatokat, fegyveres rangerként nyomozott orvvadászok után, s e tevékenysége közben maga is sokszor csak egy fára ugorva menekült meg az általa védeni szándékozott nagytestű vadállatok, például elefántok vagy orrszarvúk elől. Faj- és vadvédelem, ökológia általa mind kiválóan ismert fogalmak. Ennek ellenére, rajta kívül álló okok miatt bizonytalan, hogy hogyan alakul további pályafutása. Gyorsan telik az idő a Nádor utcai kávézó teraszán, Krisztiánból ömlik a szó, s úgy tűnik, tudása Afrikáról és az afrikai vadvilágról kimeríthetetlen.

– Kenyában 1970-ben 64.000 fekete orrszarvú élt, ebből 16.000 a Tsavo Nemzeti Park területén. Tíz évvel később, a ’80-as évek elején 400 állat maradt, s a Tsavóban mindössze 12. Az orvvadászatot a szomáliai Shifta szervezte és irányította. Ezeknek a tankszerű, fenséges állatoknak a rohamos számbeli csökkenése a kelet-afrikai populációk drasztikus felhígulásával, sőt az itteni alfaj kihalásával is fenyegetett. A nagyarányú, jól szervezett nemzetközi orvvadászat, ami a fekete orrszarvút (Diceros bicornis) és az afrikai elefántot (Loxodonta africana) illeti, egy átfogó, professzionális vadőr-kiképzésnek, és a nemzetközi vadvédelmi szervezetek (IUCN, WWF stb.) támogatásának köszönhetően a ’90-es évek elejére szerencsésen redukálódott Kelet-Afrikában. Zimbabwében a helyzet a ’90-es évek elején kezdett elromlani. Ott az orvvadászok Zambiából érkeztek, s a tevékenység a Zambézi mentén egyre nagyobb területekre terjedt ki. Mára szerencsére ez jelentősen visszaszorult, bár az elmúlt hat év lavinaszerű eseményei, Robert Mugabe elnök farm-újrafelosztási programja, az instabil belpolitikai helyzet, a magánszféra és az egyszemélyes állam közötti kaotikus állapotok, valamint a mélyülő korrupció a korábban oly sikeres zimbabwei vad- és élőhelyvédelmi programokat válságos helyzetbe, a bizonytalanság szélére sodorta. Zimbabwéban nincsenek Kenyához vagy Tanzániához hasonló nyílt füves térségek. Ott nem is a fényképes, sokkal inkább a vadászszafarik jelentettek nagy bevételi forrást. Az elefánt 16 évvel ezelőtti „A” kategóriába sorolásával aztán teljes és minden országra vonatkozó tilalmat szabtak ki vadászatukra, amely a legális elefántcsont-kereskedelem befagyását eredményezte. Ez komoly feszültséget keltett az ezen problémával a ’80-as évek végén még nem küzdő dél- és a súlyos nemzetközi orvvadászattól szenvedő kelet-afrikai országok között. A keményvalutát hozó legális elefántvadászatokat Zimbabwe, Dél-Afrika, Namíbia és Botswana országaiban is mind betiltották, amelyek ugyanakkor egészséges és helyenként már túlzottan nagy méretű populációkkal rendelkeztek. Ami az orrszarvúkat illeti, a Dél-Afrikai Köztársaság az, amely páratlanul sikeres tenyésztő és vissza- valamint áttelepítő programmal büszkélkedik. Az országban az alig pár tucat életben maradt fehér orrszarvúból mára 13.000 fős létszámot sikerült létrehozni. Ebben az is közrejátszott, hogy a farmereket ösztönözték, hogy háziállatok helyett tenyésszenek vadon élő fajokat, s a vidéki farmokon szervezett mini-szafarikon, ahol félig háziállatnak számító egzotikus nagyvadakat lehet fényképezni, ez jelentős bevételi forrás. A ’60-as évektől kezdődően a zuluföldi Illuhluve-Umfolozi Vadrezervátumból fekete és fehér orrszarvúak százait telepítették vissza eredeti élőhelyükre. Namíbia, Botswana, Zimbabwe, Zambia, Mozambik, Kenya, Malawi mind büszkélkedhet ilyen „külföldi” egyedekkel.

– Hogyan kezdődött ez az egész? Hogyan vált belőled az afrikai vadvilág szerelmese, ismerője és védelmezője?

– Kicsi gyerekkoromtól fogva megigéz a természet, minden csodájával együtt. Gyerekként állandóan kúsztam, másztam, csavarogtam, hogy kifürkésszem a titkokat. Gyíkokat üldöztem, madárfészkeket kutattam föl, őzeket lestem az erdőkben és a mezőkön. Rengeteget kirándultam és bicajoztam. Az ismeretlen vonzott, és persze a messzeség. Mondhatnám azt is, hogy a végtelen tér az, amely teljesen rabul ejt. Valami olyan szabadság-érzés tölt el, hogy az már félelmetes. Ugyanezen érzés miatt vonzottak a tengerek, óceánok, később pedig a végtelen szavannák és a sivatagok világa. Mindig faltam a könyveket. Gyermek- és kiskamasz-koromban Verne és Dékány András volt a kedvencem. Később aztán Jack London, Thor Heyerdahl, Fridjof Nansen, Roald Amundsen, Jane Goodall, David Western könyveit olvastam, ezeket részben már abban az időszakban, amikor tengerészként a fél világot magam mögött tudtam.

– Ne vágjunk olyan gyorsan elébe az eseményeknek! Hogyan határoztad el, hogy tengerész leszel, és végül hogy sikerült ezt az álmot megvalósítani?

– Hát, nem volt túl egyszerű. Mint már mondtam, a határtalan, a végtelen vonzott, és mindig is érdekelt a hajózás. Gyerekkori álmaimat, hogy egyszer én is tengerre szállok, a család nem vette túl komolyan, természetes életkori sajátosságnak, és az ifjúsági kalandregények hatásának tartották. 16–17 éves koromban kezdtek aggódni miattam először ennek kapcsán, mert még mindig semmi jelét nem adtam annak, hogy kigyógyulnék gyerekkori hóbortjaimból. Tengerész álmaim, amelyek kezdetben valóban gyermeki vágyak voltak, elhatározássá erősödtek. A kiskunsági buckák között persze nem volt sok inspiráció, amely kielégítette volna e téren szélesedő érdeklődésemet. Sem a család, sem pedig az ismerősök nem tudtak információval szolgálni. Maradtak a könyvek, és tudtam, magamnak kell utánajárnom, hogyan is érhetek révbe. Mindazonáltal eszem ágában sem volt, hogy letegyek eredeti szándékomról. 1992-ben érettségiztem, ezt követően rendszeresen hívtam a MAHART-ot, és jelentkeztem náluk matróznak. Akkoriban a MAHART tulajdonában még 22 vagy 23 tengerjáró hajó volt, és a kereslet is nagyobb volt a tengerészek iránt. Ennek ellenére folyamatosan elutasítottak, sosem kellettem. Közben bevonultam, de a sorkatonai szolgálat alatt is próbálkoztam. ’94 augusztusában aztán leszereltem, és a továbbtanuláson vagy valami civil munkán gondolkoztam, de nem adtam föl eredeti elképzelésemet. Aztán szeptemberben, amikor ismét fölhívtam a MAHART-ot, megkérdezték, hogy föl tudnék-e menni Pestre holnapután. Azt válaszoltam nekik, hogy két éve várok már erre, és természetesen repülök. Dobogó szívvel utaztam föl Budapestre, ahol a Népszigeten, a Komp utcában volt az iroda. Először pszichológiai, tűzvédelmi és túléléstechnikai vizsgát kellett tennem. Ez utóbbi egy kb. 100 oldalas könyv, minden jellegzetes hajózási biztonsági előírást és szabályt tartalmaz, amit akkorra én már betéve tudtam. Ezt követték a fizikai vizsgálatok. Ekkor már teljesen biztos voltam, hogy sikerül megvalósítanom a tervemet, nem kerestem állást, otthon maradtam, készültem, nyelvet tanultam, és rendszeresen utaztam Budapestre, hogy átessem a különböző tanfolyamokon, vizsgákon és vizsgálatokon. Elég sok ilyen vizsga volt. Volt például repülő-alkalmassági teszt. Betesznek többféle hintába, amit aztán iszonyú gyorsan forgatnak, és közben nézik a pulzusodat, vizsgálják, hogy hogyan bírod, meg minden ilyesmi. Na, ’95 májusára végre túl voltam minden vizsgálaton, és az összes alkalmassági vizsgát letettem. Úgy mentem haza, hogy legkésőbb augusztusban tutira behajóznak.

Rotterdam – ahonnan indult az utazás

– És mikor történt a behajózás?

– Végül csak egy évre rá, ’96 májusában. A Csokonaira kerültem, mint tanuló matróz. A fedélzeten dolgoztam. Mindenfajta munkát elvégeztem, a kötélkezeléstől a karbantartáson át a navigációig. Közben pedig olyan helyekre jutottam el, ahova mindig is szerettem volna. Rotterdamból indultunk Bilbao felé, majd La Coruna után kiértünk a nyílt Atlanti-óceánra, és érintettük Madeirát. Itt láttam először bálnát. Végül átszeltük az óceánt, és következtek az amerikai kikötők: Philadelphia, Savanah, Houston, Mobile, Tampa, onnan pedig vissza a Kanári-szigetek, Las Palmas érintésével Európába. De mentünk tovább. Mallorca, majd Görögország érintésével a Fekete-tengeren utaztunk a török partok mentén Ukrajnába, Odesszába. Onnan nyersvasat szállítottunk Ázsiába, egészen pontosan a Fülöp-szigetekre, Manilába, továbbá Szingapúrba és Kínába. Kikötöttünk Bangkokban is, ahol majd egy hónapig álltunk. Innen aztán rizst szállítottunk Észak-Jemenbe, Hodeidahba, illetve az izraeli Elatba. Végül ismét keleti irányba indultunk, így eljutottam Indiába, majd a Vörös-tengeren és a Szuezi-csatornán keresztül jöttünk vissza. Isztambulban végleg kikötöttünk, ahonnan 9 hónap távollét után hazautaztam. ’97 március közepétől aztán másfél éven keresztül nem történt semmi.

Isztambul – az út vége

– Ezalatt mivel töltötted az időt?

– Intenzíven tanultam angolul. Persze addigra már igen sok tudás rám ragadt, de a fölszedett ismerethalmazt rendszereznem kellett. A kikötésem után röviddel a MAHART tengerhajózási részlege kezdett összeomlani. Összesen 9 hajó maradt a társaság kezében, a többit eladták. És a folyamat nem állt meg. Végül ’99-ben szálltam ismét hajóra, Velencében. A hajónkat, a Radnótit útközben szintén eladták, és átkeresztelték Indian Tiger-re. Mintegy 6 hónapot töltöttem rajta, s ezalatt bejártuk az Indiai-óceán kelet-afrikai valamint dél-ázsiai partvidékét, kikötöttünk Egyiptomban, Eritreában, Indiában, Ceylonban és Kenyában. Aztán eladták a hajókat, közben a MAHART végleg összerúgta a port a Hajózási Felügyelettel, a tengerhajózási részleg teljesen leállt, és sehogyan sem lehetett megoldani, hogy folytassam a hajózást. Sajnáltam, mert szépen, fokozatosan egyre többet tanultam, a kezdeti kötéltechnikától a navigációig mindenbe belekóstoltam. Navigáltam a hajót például a Szuezi-csatornában is, aztán ’97-től tiszti tanfolyamra jártam, amit persze szépen le is építettek.

Csuták Máté

A cikk folytatását itt olvashatja.