Tengerészből az orrszarvúk védelmezője 2. rész

– Hogyan körvonalazódott, hogy tengerészből átnyergelj rangernek?

– Gyerekkoromtól fogva izgatott a sivatag, a távoli tájak, és az ötlet, hogy Afrikában dolgozzam a vadonban, valahogy mindig a fejemben volt. 1999-től aztán egyre többet olvastam Afrikáról, hazai szerzők műveit Kittenbergert, Almásy Lászlót, Széchenyi Zsigmondot (a Hengergő homok különösen tetszett), majd az újabb generációtól Lerner Jánost, Vojnits Andrást és Kubassek Jánost. Az angoltudásom aztán lehetővé tette, hogy eredetiben olvassak olyan autentikus szerzőktől, mint Karen Blixen, George Schaller vagy a Dian Fossey utódjának tartott Amy Vedder. Érdeklődésem ekkor vált igazán célirányossá, koncentrálttá. Elmélyültem a professzionális vadvédelmi szakemberek munkáiban, akiknek tevékenysége alapvetően meghatározta és meghatározza a gondolkodásomat. Olyanok, mint Alan Rabinowitz, aki például Belizében jaguárokkal, Thaiföldön ködfoltos párducokkal, Burmában pedig ugató szarvasokkal foglalkozott. Aztán Cynthia Moss, Daphne Sheldrick vagy Bill Woodly, a kenyai Tsavo ismerője. Ez a Tsavo egyébként nagyon érdekes hely. Egykoron igazi woodland, vizes élőhely volt, aztán néhány egymást követő évben szárazság sújtotta a vidéket. Elszaporodtak viszont az elefántok, akik gyakorlatilag mindent fölzabáltak, s a szárazság valamint az állatok pusztítása nyomán a növényzet nem volt képes regenerálódni. Ma leginkább félsivatagos a térség, nagy területeket borít a tüskés-tövises bozótos, a scrub, és úgy tűnik, ez a másodlagos vegetáció stabilizálódott.

– Kissé elkalandoztunk. Szóval az olvasást azonnal tett követte?

Gyakorlatilag igen. 1999 júliusában mentem haza, a tengerészetnek végleg búcsút mondva. A nyarat otthon töltöttem, majd októberben egy Zimbabwébe tartó repülőgépen találtam magam. Úgy érkeztem Hararéba, hogy némi költőpénzen kívül semmi nem volt nálam, nem voltak kapcsolataim, ajánlóleveleim. Azt azért nagyjából tudtam, hogy mit akarok, leginkább az orrszarvúk érdekeltek. Kerestem egy olcsó youth hostelt, aztán három nappal később leutaztam 800 km-re a fővárostól, a Viktória-vízeséshez, ahol eveztem a világ egyik legnagyszerűbb vadvizes területén, a Zambézi folyón. Közben próbálkoztam a különféle hatóságoknál vadvédelmi munkához jutni, és rá kellett jönnöm, hogy a hatósági emberek a velejükig korruptak. Aztán találkoztam Geoffrey Carew-val. Ő az ország északkeleti részén, a Mavuaradona-hegységben lévő természetvédelmi terület főnöke, aki meghívott magához önkéntes rangernek. Fizetést nem tudott adni, csak szállást, felszerelést és ellátást. Két hónapot töltöttem nála, újoncként a csapatában. Mondhatom, kezdetnek jó lecke volt. Alapos gyakorlati kiképzést kaptam, szinte állandóan kint voltunk a vadonban. Helyi shona rangerekkel jártuk a bozótot, orvvadászok nyomait kerestük vagy elhagyott táboraikat számoltuk föl. Barlangokban, vagy a szabad ég alatt aludtunk. A nagy emlősöket, azok vándorlását, a populációk életképességét, a ritka és

veszélyeztetett fajok esetleges előfordulását tanulmányoztuk, nyomokat olvastunk. Két hónap elteltével aztán Carew elutazott Amerikába, és bár jó hangulatú, összeszokott csapatot hagyott hátra, nem tartotta biztonságosnak, hogy egyedüli fehérként hátrahagyjon egy olyan csapatban, amelynek a főnöke bizonytalan időre lelépett. A mugabe-i fordulat is ekkortájt indult be, én éppen megmenekültem tőle. Carew ajánlotta, hogy csatlakozzam egy francia nő csapatához, aki átnevelő programban vesz részt, engem azonban elsősorban a rhinók érdekeltek, és így inkább Graham Connear orrszarvú-megfigyelő programját választottam, amely az ország délkeleti részén, a Save-valleyben dolgozott. Itt a tevékenységünk főként a fekete és a széles szájú orrszarvú helyben előforduló, déli alfajának tanulmányozására koncentrálódott. Sajnos itt sem tudtam sok időt eltölteni, mert turistavízumom lejárt, s öt hét múlva el kellett hagynom Zimbabwét. Elutaztam Fokvárosba, Dél-Afrikába. A National Parks Boardnál érdeklődtem, hogy tudnának-e munkát ajánlani a nemzeti parkokban, de nem tudtak segíteni, és elküldtek. Felfogadott viszont egy magánzó, Vincent Barkas, a Protrack Antiproaching Unit parancsnoka, aki a nagy Krüger Nemzeti Park nyugati peremén húzódó vadrezervátumok, privát parkok és vadasparkok orvvadász-ellenes tevékenységét szabályozza, szervezi. Fölajánlotta, hogy csatlakozzam a csapatához. Így az ő alkalmazásába kerültem, mint orvvadász-ellenes katona, s Barkas fizetést is adott. Ez már igazi ranger munka volt. 9 napos fegyveres őrjáratokat tettünk, mindig párban, s ez így ment másfél hónapon keresztül. Ezalatt bejártam Fokföld nagy részét, Natalt és Zuluföld lapos parti síkvidékét. Barkassal meglehetősen jól összebarátkoztam, aki professzionális ranger kiképzést tervezett beindítani és úgy volt, hogy én is részt veszek a tanfolyamán. Aztán ebből nem lett semmi, mert Mozambik felől hatalmas árvíz tört be a területre. Véget értek a túrák, a víz mindent elborított, én pedig megkaptam a maláriát és a kullancslázat. A betegség teljesen levert a lábamról. Amikor fölépültem, a terület még mindig víz alatt volt, így hát úgy döntöttem, hogy elmegyek a száraz Namíbiába. Autóstoppal eljutottam Windhoekbe, majd kocsit béreltem, és egy nagy északi körutat tettem az országban. Mintegy 3000 km-t utaztam, s ezalatt bejártam az Etosha Nemzeti Parkot, sétáltam a Namib-sivatagban, a Csontváz-part hófehér dűnéi között. Csodálatos volt. Visszatérve Windhoekbe, tettem egy újabb 3000 km-es túrát, ezúttal egy nagy déli körutat. Jártam a Fish River Kanyonban, Lüderitz elhagyott gyémántbányáiban, meglátogattam Quiver Treet, és a dinoszaurusz lábnyomokat. Fantasztikus út volt, életre szóló élmény, amely lelkileg is átformált. Amikor visszamentem Dél-Afrikába, Barkas közölte, hogy az árvíz és a jelentkezők kis létszáma miatt elmarad a képzés. Anyagilag közben teljesen lenullázódtam, a vízumom is lejárt, s 2000 tavaszán hazajöttem.

– Úgy tervezted, végleg?

– Semmiképpen nem. Azt láttam, hogy ranger munkát nem könnyű szerezni, különösen olyat, amelyik profi csapattal dolgozik. Önkéntes melót persze kaphatok, amivel azonban általában nem jár fizetés. Ez csak tanulóév volt, és annak nem volt rossz. Világosan láttam, hogy ha Afrikában akarok dolgozni és természetvédelemmel foglalkozni, ahhoz a kapcsolatok mellett elsősorban pénzre van szükségem. Augusztusban egyéves vízummal a zsebemben elutaztam New Yorkba pénzt keresni. Ez újabb érdekes állomás volt. Mindenféle munkát elvégeztem, voltam felszolgáló, asztal-leszedő, szobafestő vagy ami éppen volt. A munka mellett tovább csiszoltam angoltudásomat és faltam az Afrikáról szóló könyveket. És számos ismeretséget kötöttem. Megfordultam több szakmai konferencián, ahol megtapasztalhattam, hogy a profi vadvédelmi szakemberek fantasztikus sikereket értek és érnek el szerte a világban. Ez még inkább meggyőzött arról, hogy mennyire fontos a természetvédelem, amelynek sajnos a kormányzati döntéshozók és a közvélemény is vajmi kevés jelentőséget tulajdonít. Magyarországon a helyzet halmozottan hátrányos, és azt kellett tapasztalnom, hogy céljaim elérésében nem igen számíthatok segítségre.

– Ezért is mentél külföldre dolgozni. A kint keresett pénzből aztán visszatértél Afrikába?

– Nem egészen. Miután 2001 augusztusában hazajöttem, volt egy súlyosabb térdbalesetem. Focizás közben történt, utána sokáig kezeltek kórházban Székesfehérvárott. Gyakorlatilag egy teljes évig lábadoztam. Végül még mindig nem 100%-osan fölépülve 2002 augusztusában visszamentem New Yorkba egy további fél évre. Ekkorra a pénzem és a kapcsolataim is lehetővé tették, hogy végre visszatérhessek Afrikába. Úgyhogy hazamentem, otthon töltöttem három hónapot, majd elutaztam Ugandába. Most már úgy szálltam le a gépről a kampalai repülőtéren, hogy tudtam, várnak rám. Két hónapig dolgoztam az ugandai orrszarvú-áttelepítési programban, a holland Yvonne Verkaik vezetése alatt. Mondhatom, aktív résztvevője voltam a projekt kezdeti lépéseinek. Uganda egyébként fantasztikus ország. A gyors fejlődés szemmel látható, minden téren feltűnő, és például ez az első ország Afrikában, ahol az AIDS terjedését sikerült visszaszorítani. Az őszi szemesztertől aztán Tanzániában, a Mweka Vadvédelmi Főiskolán megkezdtem természetvédelmi tanulmányaimat.

– Valóra vált tehát az álom: profi vadvédelmi szakember lettél.

Igen, bár a Mwekát egy szemeszter múlva otthagytam. Pedig a képzés jó volt. Rengeteget tanultunk, elméleti és gyakorlati felkészítést is kaptunk, nyomfelismerést, rendszertant, etológiát, sorolhatnám még. Sokat voltunk terepen, több hetes szafarikon, jártunk a Serengeti, Manyara, Tarangire Nemzeti Parkokban, a Ngorongoro-kráterben és számos más csodálatos vidéken. Többek közt ekkor másztam meg a Kibót, a Kilimandzsáró és egész Afrika legmagasabb csúcsát. Csak ketten voltunk fehérek a főiskolán, de dicsekvés nélkül mondhatom, a legjobbak közt voltam. Aztán november közepére kezdett a Mweka fölhígulni, és előjöttek a problémák.

– Miben álltak ezek? Romlott az oktatás minősége?

– Sajnos alapjaiban. Tanzánia szegény, fejlődő ország, s mint ilyen, igen korrupt. És pénzről szól minden. A Mwekán is kemény tandíjat kellett fizetni, egy évre 6000 dollárt. Ezt én éppen csak, hogy elő tudtam teremteni. Sok hallgatót viszont magánszemélyek, gazdag szafari-turisták, illetve a helyi vadvédelmi hatóság anyagilag támogattak. A Mwekán szeptemberben 32-en kezdtük a félévet, és novemberben már 52 volt a csoport létszáma. Nem lehet az anyagot ugyanúgy átadni egy megnövekedett létszámú csoportnak, főleg azt, amelyik jellegéből adódóan amúgy is kis létszámú foglalkozásokat igényelne. A terepjárókba alig fértünk be, a laborgyakorlatok, az előadások, a csoport- valamint a terepmunkák során már egyre kevesebb figyelem jutott az adott diákra. A döntő dolog azonban a pénz volt. Én fehér ember lévén, nem álmodhattam arról, hogy engem egy gazdag angol vagy amerikai turista, vagy esetleg a Tanzániai Vadvédelmi Hatóság támogatni fog. Megszámlálhatatlan levelet írtam különböző szervezeteknek, akik üdvözöltek, küldtek könyveket, gratuláltak a terveimhez és azt ajánlották, hogy anyagi finanszírozás kérdésében Magyarországon próbálkozzam. Ez sehova sem vezetett. Sajnos az a tapasztalatom, hogy nálunk elsősorban a jogi és a gazdasági tanulmányokat preferálják, s az ún. versenyszféra támogatása mellett például a természettudományok háttérbe szorulnak, a természet- és ezen belül a vadvédelem pedig semekkora elismeréssel és támogatási lehetőséggel nem bír. 2004 februárjára anyagi bázisom erősen legyöngült, kénytelen voltam hazajönni, és visszatérni New Yorkba. Novemberben aztán onnan is eljöttem, és most Írországban dolgozom. 2005 márciusában aztán felvételt nyertem a Kenti Egyetem három éves vadvédelmi szakára. Itt folyik az egész világon elismert, legmagasabb színvonalú vadvédelmi egyetemi képzés, ahol nemzetközi hírű ökológusok, biológusok és természetvédelmi szakemberek oktatása, képzése garantálja, hogy a kikerült szakember a tudását magas színvonalon képes majd hasznosítani. A bejutás nagyon nehéz, nekem viszont jól sikerültek a felvételi vizsgák, s kiválóan megfelelt eredménnyel fölvettek a BSc in Wildlife Conservation szakra, és célom, hogy a három éves Bachelor képzést követően a Master fokozatot is megszerezzem.

– Őszintén gratulálok, és örülök, hogy megvalósítottad a céljaidat. Ezek szerint itt a történet vége?

– Sajnos nem. A felvételin túljutottam, de a tandíj, a könyvek, a szállás, étkezés és egyéb költségek summázata nagyon komoly teherként jelentkezik majd. Halasztottam egy évet, hogy az első éves tandíjat és egyéb járulékos költségeket, ami 6–7000 font, félretett pénzemből és írországi keresetemből fedezni tudjam. Közben próbálok támogatásokat szerezni különböző alapítványoknál és figyelem a világhálón, hogy vannak-e számomra megpályázható ösztöndíj-lehetőségek. Külföldön nem támogatnak, mert magyar vagyok, itthon viszont azért nem segítenek, mert ilyesmit Magyarországon – mélységes megdöbbenésemre – nem finanszíroznak. Marad a pénzkereset és a remény. Afrikai lemezeim, könyveim és emlékeim tartják bennem a lelket és azt a tántoríthatatlan elhatározásomat, hogy vadvédelemmel foglalkozzak. Tudom, hogy ezen a téren képes vagyok maradandót alkotni.

Csuták Máté

A cikk első részét itt olvashatja.