Hajók és hálók csapdájában

Írta DOUGLAS H. CHADWICK
Fényképezte BRIAN SKERRY

Miközben a Föld roppant árapályai egyre csak emelkednek és süllyednek felettük, ezek a melegvérű lények a tenger mélyén, visszatartott lélegzettel hasítják a dermesztően hideg, vaksötét vizeket.

Ha éhesek, a bálnák csak kitátják öblös szájukat, és az áramlás szépen torkukba sodorja az apró szemű táplálékot. Az északi bálna (Eubalaena glacialis), az egyesült államok-beli Maine állam, valamint a kanadai New-Brunswick és Új-Skócia közé benyúló Fundy-öböl lakója is szokott így táplálkozni, legalábbis ezt gyanítják a szakemberek, akik megfigyelték, hogy a felszínre emelkedő 40-70 tonnás állatok fejét iszap borítja. Ennek azonban, mint mondják, más oka is lehet, de hogy pontosan mi, arról egyelőre fogalmuk sincs a kutatóknak.

A simabálnák családjába tartozó északi bálna latin nevében szereplő glacialis szó a hideg északi éghajlatra utal, jelentése: jeges, fagyos. Érdekes módon a simabálna angol elnevezése – right whale, azaz „jó” bálna – eredetileg onnan ered, hogy a simabálnák könnyű zsákmányt kínáltak. Egyfelől a sekélyebb, part menti vizeket kedvelték, gyakran vonultak el kikötők mellett, másfelől viszonylag lassan mozogtak és gyakran időztek a felszínen – könnyű volt őket megszigonyozni. Tetemüket a víz felszínén tartotta a vastag zsírréteg, amelyből azután a bálnavadászok olajat olvasztottak ki. A simabálna volt az első intézményesen vadászott nagy testű bálna – az Óvilág a középkortól egészen a reneszánsz végéig bálnaolajjal világított. A 16. századra az európai vadászok jószerével minden bálnát kiirtottak az Atlanti-óceán északkeleti térségében. Ezután Észak-Amerika tengermelléki vizei következtek: a Labradorban állomásozó kanadai bálnavadászok körülbelül 25-40 ezer grönlandi bálnát (Balaena mysticetus) – egy másik simabálnafajt –, és ismeretlen számú északi bálnát ejtettek el (a korabeli feljegyzések még ritkán tettek különbséget a hasonló küllemű két óriás között).

Mire Új-Anglia lakói, a jenkik bekapcsolódtak a simabálna-vadászatba, nekik már csak a „maradék” jutott. Még ötezer bálnát gyilkoltak meg, részint azért, mert a „halcsont” (valójában: szila) időközben még a bálnaolajnál is értékesebb alapanyag lett. A 2-3 méteres, finoman rojtozott, kemény, mégis ruganyos szaruanyagú szilalemezek százszám lógnak le a bálna felső állkapcsáról. A vízi óriás ezen a hatalmas rostarendszeren keresztül szűri ki a vízből a táplálékául szolgáló apró rákokat. A kifejlett bálnának naponta legalább 400 ezer kalóriára van szüksége – ehhez milliárdnyi bolha méretű evezőlábú rákot kell behabzsolnia.

A 20. század elejére az északi bálnából talán ha néhány tucatnyi maradt. Mióta 1935-ben betiltották a kereskedelmi célú szigonyos bálnavadászatot, állományuk lassú gyarapodásnak indult, de gyakoriak a visszaesések, a végkifejlet pedig nagyon bizonytalan.

simabálna ma legfeljebb 350-400 élhet az északatlanti vizekben. A túlélők Észak-Amerika keleti partvidéke mentén vándorolnak a bőséges táplálékot kínáló Maine-öböl és jóval délebbre eső telelőhelyük között. A vemhes tehenek számára ez mintegy 2200 kilométeres utat jelent a georgiai és floridai partokig, ahol világra hozzák utódaikat. Mindeközben az ember szerteágazó ténykedései miatt igencsak veszedelmessé lett vizeken kényszerülnek keresztülvágni.

Minderről bővebben olvashat a National Geographic októberi számában.

Kapcsolódó cikkek:
Meglepő felfedezés a bálnák kommunikációjáról
Furcsa bordák egy bálnában