Fókavirtus

ÍRTA SUSAN CASEY

Amikor a tenger nagyragadozóiról esik szó, az elefántfóka zömmel sereghajtó a listán. Küllemben nem vetekedhet a kellemdús ámbráscettel, nyomába sem ér a torpedóként hasító fehér cápának, ami pedig a szellemi képességeit illeti, jócskán elmarad az agyafúrt kardszárnyú delfin mögött. Borzongató rejtélyek, megoldatlan talányok sem övezik, mint a hírhedett óriáspolipot, s egyre ritkuló rokonával, a leopárdfókával ellentétben a kipusztulás veszélye sem fenyegeti.

Tény és való: félméteres ormányával az autónyi méretű, hurkaforma déli elefántfóka (Mirounga leonina) még tengeri viszonyok között sem igazán mondható kellemdús jószágnak. Persze a külcsín, mint tudjuk, nem minden – a belbecs is sokat számít. Márpedig az otromba külső jelen esetben igazi szuperhőst takar: élete során ez a böszme jószág – legalábbis tudományos szempontból – dicső tettek egész sorát viszi végbe.

A főszereplő után most nézzük történetünk színhelyét. Ha ujjunkkal rábökünk Dél-Amerika térképére, majd elindulunk lefelé, Tierra del Fuegónál élesen keletnek fordulva, a Falklandszigetek után 1450 kilométerre, az Antarktikát övező tengerben rálelünk a Déli-Georgia sziget jégsapka fedte csupa csipke szirtjeinek 160 kilométeres tömbjére. Nem embernek való környék ez, ötnapi hánykolódás árán közelíthető meg az Atlanti-óceán viharok korbácsolta déli térségében.

A déli elefántfókák azonban nem így látják. Számukra eszményi vadászterület és találkahely ez a tengerrész: amikor eljön a párzás ideje, évről évre 400 ezren lepik el a sziget peremét. Szeptember derekán érkeznek a legelső fókabikák. Kivonszolják magukat a kavicsos partra, és jószerével azonnal harcba lendülnek. És nem is csak úgy tessék-lássék: vehemens viadalaikban ormány hasad, irha reped, szemgolyó szakad ki a helyéből. Óriási ugyanis a tét: minden bikában vadul munkál a tesztoszteron és az evolúciós késztetés, hogy továbbadja a génjeit, ám csupán a harmaduknak sikerül kivívni a jogot, hogy párosodjon és utódot nemzzen.

Az elefántfóka bikái körében igenis számít a méret. Testtömegük akár a négy tonnát is elérheti (ennyit nyom egy nagyobb terepjáró dzsip), a viadalokból pedig nyilván a legnagyobb behemótok kerülnek ki győztesen. Hatalmi harcuk egyik fő produkciója, amikor ormányukkal kérkednek – ékességüket fölfújják, és vadul bőgnek.

A győztes bikák saját területet birtokolnak a partszegélyen, és mindannyian háremet tartanak; van, amelyik húsz tehenet gyűjt maga köré, mások több százat (szélsőséges esetben ezernél is több tehénből áll egy „xxl-es” hárem).

Attól kezdve, hogy október elején megérkeznek a tehenek – először is életet adni borjuknak, majd szoptatni őket, és mintegy három héttel az ellés után újra párosodni –, a rangidős bikák egyik legfőbb teendője, hogy megvédjék háremüket az erőszakoskodó vetélytársaktól. Egyikmásik alantas hímnek ugyan sikerül nőstényt
szereznie, ám a kudarcot vallott többség csak a partvonal mellől epekedhet. Persze fortyog bennük az indulat és a párzókedv, így mindennaposak a kisebb-nagyobb hatalmi csetepaték.

„Nem vasárnapi zsúr ez. Veszélyes dolog a háremek körül ügyködni” – hangsúlyozza Mike Fedak, az Egyesült Királyság Környezetkutató Tanácsának (nerc) tengeri emlősökkel foglalkozó biológusa. Az elefántfókák között serénykedő kutatók igencsak ügyelnek rá, nehogy egy vezérbika és riválisai közé szoruljanak. „Vigyázni
kell velük. Nehézkes monstrumok, de ha úgy hozza a szükség, döbbenetesen fürgén mozognak” – magyarázza intőleg Fedak.

November végére lecsillapodnak a fókakedélyek. Addig egy falatot sem esznek a felnőttek, így súlyuk akár a felére apadhat. A kicsik viszont napi 5 kilogrammot gyarapodnak ama három hét alatt, amíg anyjuk tápanyagdús tején élnek. A nőstény elefántfóka ugyanis, mielőtt nekivág soron következő tengeri vándorútjának, újból párosodik, majd borját nagy hirtelen elválasztva elhagyja a szigetet. Csak egy esztendő múlva tér vissza, világra hozni következő kicsinyét. A bikák és a cseperedő borjak is követik hosszú vándorútjukon a teheneket.

Az elefántfóka nagyszerűen alkalmazkodott a vízi életmódhoz. Kóborlásai során mintegy 13 ezer kilométeres utat tesz meg a nyílt óceánon, és sokszor másfél ezer méteres mélységbe merül – lejjebb hatol, mint a legjobb mai tengeralattjárók. Hónapokon keresztül halra és kalmárra vadászik, követi a táplálékban gazdag áramlatokat. Ha kedve szottyan, az elefántfóka akár két órán keresztül a víz alatt maradhat. Amikor újra felszínre bukkan, néhány percnyi szusszanás iselég neki, azután megint a mélység felé veszi az útját.

Mindezt bizonyos élettani trükkök révén viszi végbe – például leállítja egyes anyagcserefolyamatait, hogy takarékoskodjon az erőforrásaival. Szintén segíti az oxigén hasznosításában, s ezzel a hosszas víz alatt tartózkodásban, hogy testtömegéhez képest nagyon sok a vére (csaknem háromszor annyi, mint nekünk).

Minthogy gyakran több mint másfél kilométerre a délsarki tenger jege alatt kalandoznak az elefántfókák, bajos lenne a nyomukba szegődni. A kutatók ma már műholddal követhető jeladót erősítenek rájuk, így megfigyelhetik őket hosszú vándorútjukon, és az adatokból a klímaváltozás hatásaira is következtethetnek.
Bizony aggasztó átalakulások figyelhetők meg az óceáni élet ciklusaiban, fejtegeti Fedak: „Az Atlanti-óceán déli része nagyon fontos terepe a változásoknak, mégis egyike a legkevésbé felderített tengerrészeknek. A jeladóval felszerelt elefántfókák viszont vándorlásaik során oda is eljutnak, ahonnan máskülönben semmi módon nem gyűjthetnénk ismereteket.”

A déli elefántfókák immár öt esztendeje szolgálnak oceanográfiai adatgyűjtőként (seaosprojekt). Hála nekik, özönlenek az adatok az óceán déli zugaiból; a kutatók már eddig is nagyon sokat megtudtak az ottani vizek áramlási viszonyainak, hőmérsékletének, sótartalmának alakulásáról. Ne nézzük hát le a tohonya, vicces
ormányú tengerlakót – nem érdemli meg! A jégvilág mélységeiben kalandozva nem csupán a maga útját járja: szuperhőshöz méltón egyúttal bolygónk megmentésén is fáradozik.

Bővebben a National Geographic Magazin novemberi számában olvashat az elefántfókákról.