Kalahári – Esőre várva

Lenyűgöző, kétarcú világ a Kalahári-medence. Azokban az években, amikor minden jól alakul, tehát jön az eső, robbanásszerűen életre kel az egyébként kopár vidék. Ha viszont nem érkezik csapadék, földi pokollá változik. Pillantsunk bele a Kalahári meglepően gazdag állatvilágába a National Geographic Channel segítségével!

A Kalahári-medence északi részét egy hatalmas folyó, az Okavango varázsolja üde zölddé 1500 kilométerre a tengertől. Innen délkeletre egy kiszáradt tómeder terpeszkedik, amelyben egykor Afrika legnagyobb tava hullámzott. Ma már csak a nyomaival lehet találkozni, a Makgadikgadi sós síkság formájában. A belőle nyugati irányba tartó Botletle folyó medre a kevés eső miatt évek óta szárazon kanyarog, de az élővilág számára ilyenkor is az élet forrása marad. A zebrák és a gnúk tökéletesen alkalmazkodtak a Kalahári – az aszályt esőzésekkel, az ínséget bőséggel vegyítő – szélsőséges változékonyságához.

Amikor szárazság van
Száraz időszakban a folyópartra leereszkedő gnúkat se rohanó ár, se mohó krokodilok nem várják. Csak homok. Ennek ellenére ekkor is állatok ezrei keresik fel a folyót, hogy a kiszáradt meder mélyedéseiben felszivárgó talajvízzel oltsák szomjukat. A krokodilok évtizedekkel ezelőtt a folyóval jutottak ide. Bár élőhelyük szárazzá vált, rendületlenül kitartanak, és még szaporodnak is a visszamaradt tavacskákban és part menti barlangokban.

A Kalahári leopárdjai A sivatagi nagymacskákról nagyszerű film látható a National Geographic Channelen. Mikor? Január 9-én pénteken 10:00 és 17:00, illetve 10-én szombaton 8:00 órakor.

Hónapokkal a legutóbbi eső után az egyes állatfajok ösztönös stratégiát alkalmazva keresnek vizet a száraz folyómederben. A zebrák addig kaparják a homokot, amíg szivárogni nem kezd a magasan álló talajvíz. A zebra- és gnúcsordák által kikapart pocsolyák előnyeit pusztai tyúkok százai használják ki. A hím madarak szivacsos melltollazata magába szívja a nedvességet, így megfelelő mennyiségű vizet képesek hazaszállítani kicsinyeiknek. Élőhelyükön, a sivatagi tüskés bozótosokban biztonságban érezhetik magukat, itt azonban nincs, ami eltakarja őket a ragadozók tekintete elől. Éppen ezért a pusztai tyúkok csak másodperceket töltenek ivással és tollazatuk benedvesítésével, utána már repülnek is vissza fészkeik felé, amelyek akár 80 kilométerre is lehetnek a folyótól.

Hatalmas lábaikkal az elefántok gyakran szélesítik ki a pocsolyákat, vagy hoznak létre újabbakat. Ha a szükség úgy kívánja, ormányukkal és agyaraikkal mély lyukakat ásnak a homokba, hogy friss vízhez jussanak. Az elefántcsordáknak nap mint nap hatalmas távolságokat kell megtenniük a folyómedertől a legközelebbi legelőkig.

Miután a Botletle közelében fekvő legelők füve elfogyott, a zebráknak egyre hosszabb utat kell megtenniük a vízhez. Végül már szinte minden idejüket és energiájukat a vándorlás emészti fel, és alig hogy elkezdenek legelni, már indulhatnak is vissza a folyóhoz. Ráadásul versenytársaik is akadnak. A termeszek rengeteg füvet fogyasztanak; egyes területeken többet, mint maguk a nagytestű növényevők, és ahol táplálkoznak, letarolt pusztaságot hagynak maguk után. A termeszeknek a táplálékuk és a talaj nedvességtartalmán kívül nincs szükségük vízre, így esetükben a víz és az élelem nem esik távol egymástól. A zebrák számára azonban nincs más választás, mint naponta megtenni forrósággal és porral kikövezett zarándokútjukat.

A szárazság fokozódásával a pusztai tyúkok elrepülnek az utolsó tavacskák irányába. Az itt rekedt halak órái meg vannak számlálva.

Végre jön az eső
A távolban gyülekező fellegek és a távoli mennydörgések a növényevő csordák számára is jelzik, hogy végre eljött az ő idejük. Az esőzések nyomában kelet felé indulnak, hogy több száz kilométeres vándorlás árán friss vizet és üde legelőket keressenek.

A termeszek a Kalahári sok táján a legnagyobb tömeget adó állatfaj.

Az időjárásban beállt változás hatására a termeszvárak élete is felbolydul. A környezetükhöz kiválóan alkalmazkodott rovarok légkondicionált otthont teremtettek maguknak a sivatag közepén. Több százezer egyedből álló kolóniáknak othont adó termeszvár legmélyén lakik a milliónyi utódnak életet adó királynő – egy gigantikus tojásrakó gépezet. Méreteit jól jellemzi, hogy saját erejéből meg se tud mozdulni. Kamráját csak úgy tudja elhagyni, ha a dolgozók kitágítják előtte az ajtót. A termeszek agyagból tapasztott váraiba csak néhány ragadozó törhet be a siker reményében. Ilyen a tobzoska, akit a természet erős karmokkal és páncélzattal, valamint saját testhosszának felét elérő nyelvvel szerelt fel. Ha megtizedelte a termeszvár lakóit, viszont a királynő sértetlen maradt, a termeszvár hamar újból életre kel.

A flamingók másfélezer kilométeres távolságbó is megérzik az eső közeledtét

A vihar lenyűgöző látványosságot hoz. Flamingók tízezrei vonulnak át a sivatag sötétségbe borult egén. Pihenés nélkül repültek idáig óceánparti táplálkozó területükről. Hogy miként érezték meg az eső közeledtét másfélezer kilométeres távolságból, senki sem tudja. Azokban az időkben, amikor a bőséges csapadéknak köszönhetően a Makgadikgadi-tó még létezett, a flamingók az egész évet itt töltötték. Napjainkban viszont csak arra az időre térnek vissza, amíg a mederben ismét víz hullámzik. A sekély tó szintje gyorsan emelkedik – rövid életű, de robbanásszerű változást előidézve. A víz hatására az ősi tó fenekén tetszhalott állapotban várakozó állatok egyszerre életre kelnek, és ízletes lakomául szolgálnak a flamingók számára, akik rákokat és más gerincteleneket szűrnek ki az iszapos vízből. Ha az esőzések tovább folytatódnak, a flamingók évezredeken át használt, ősi fészkelőhelyeiken szaporodhatnak.

A füves puszták megújult tavainak köszönhetően a zebrák ivó- és táplálkozó helye ismét közel került egymáshoz. Míg a csordák birtokba veszik a több ezer négyzetkilométernyi füves legelőt, a flamingók ősi élőhelyük felé tartanak.

Az esők érkeztének számos apró jele van. Emelkedik a páratartalom, csökken a hőmérséklet és puhábbá válik a talaj. Mindezek jól fogható üzenetek a spórák és magvak számára, hogy itt az ébredés ideje. Immár minden feltétele adott, hogy a természet kitörölje az álmot a szeméből, és egy új nemzedéknek adjon életet.

A Kalahári egyik legfurcsább lakója az ökörbéka akkora mint egy lapostányér.

A heves esőzések a Kalahári egyik legfurcsább lakóját is kiszabadítják önként ásott sírjából. Az afrikai ökörbéka akkora, mint egy lapostányér, és két nagy ambíciója van: a táplálkozás és a szaporodás. Táplálékul a kolóniájukban egyedüliként szaporodni képes szárnyas termeszek szolgálnak, akik szintén éppen az eső eljövetelét használják föl arra, hogy párosodjanak, és új kolóniát hozzanak létre.
A jövő királyaiként és királynőiként hosszú ideje készülnek a fontos pillanatra, azonban a lassú és esetlen termeszek váruk falain kívül teljesen védtelenek. Amint megjelennek, feltűnnek az éhes ragadozók. A gyíkoknak még az előtt kell elkapniuk őket, hogy szárnyra kelnének. A méteresnél is magasabb marabuk is termeszeket fogyasztanak. De a termeszbőség egy asztalhoz ülteti a bukázó sast és az ázsiai kóborló pusztai sast is. A lakoma maradványai a termeszek a térség ökológiai egyensúlyának fenntartásában betöltött pótolhatatlan szerepéről mesélnek. E rovarok milliói közül alig néhány éri meg a párosodás pillanatát. Ekkor egy nőstény megszabadul szárnyaitól, és csábító illatot kibocsátva megadja a jelet a hímnek. Az újdonsült pár befúrja magát az eső által feláztatott talajba, ahol – ha szerencséjük van – megvethetik egy új kolónia alapjait.

A sok víz és a hatalmas rovarbőség piroscsőrű szövőmadarak százezreit vonzza a Kalahári-medencébe. Egyes helyeken a vízparti akácia-ligetek szinte roskadoznak kicsiny fészkeiktől, amelyek valóságos egyedszám-robbanást ígérnek.

Az esőfelhők nyomában virágba borul a sivatag. Az egészen aprótól a hatalmasig, az élet ezer arcával találkozhatunk a megelevenedő Kalaháriban. A rovarok kis méretekben ugyanazon kihívásokkal néznek szembe, mint nagyobb társaik: táplálékot gyűjtenek, szaporodnak, és búvóhelyet keresnek, mielőtt a víz ismét eltűnik a környékről. Egyes fajok esetében napok alatt lezajlik a teljes ciklus, másoknál hónapokig is eltart a folyamat. Minél fürgébb egy faj, annál nagyobb az esélye a túlélésre.
A Kalahári lakói halálos versenyfutásban vannak az idővel.

Az életben maradásért vívott idegőrlő harc terhe alól felszabadult zebrák számára eljött a játék, a nőstényekért való vetélkedés és a párosodás ideje. Gyorsan ki kell használniuk a bőséges víz és az üde legelők nyújtotta előnyöket, mert a gondtalan napok gyorsan tovaröppennek.

A hatalmas esőzéseknek köszönhetően a flamingók látványosan szaporodnak.
Közel ötvenezer fiatal tömörül össze élő szigeteket alkotva. A hatalmas sekély tó bőséges élelemforrásul szolgál számukra, és a legtöbb ragadozótól is védelmet nyújt. A kis flamingók három költési hullámot követően láttak napvilágot, így különböző fejlődési stádiumban vannak. Míg az elsők már szárnyra kaptak, a második csoportba tartozók még röpképtelenek. A harmadik hullám még ki se kelt a tojásból. A flamingók fészkeiben fiókák ezrei várják, hogy kiköltsék őket. Küszöbön a katasztrófa. Mind több jel utal rá, hogy fogytán az idő. A víz rohamosan apad. Fészkelőhelyük hamarosan ismét kietlen sós tómederré változik.

A szárazság ismét átveszi uralmát
A legelők is gyorsan kopárrá válnak. Itt az ideje elhagyni a területet. Az újjászületés időszaka elteltével a növényevő csordák visszatérnek a Botletle folyó medrének pocsolyáihoz. A csábítóan gazdag legelőknek hosszú hónapokra búcsút kell mondaniuk. A csordák elvonultával a füves puszták tökéletesen kihaltnak tűnnek. Mielőtt az egykori pocsolyák medre teljesen megkeményedik, az utolsó ökörbékák is beássák magukat. Lehet, hogy évek telnek el, mire ismét kimásznak sírjukból. A száraz évszak újból átveszi az uralmat a Kalahári-medencében.

A sós tómederben egyre fogy a víz, reménytelen helyzetbe sodorva a kis flamingókat. Összefüggő vízfelület már csak a fészkelőhelytől északra, a tómeder pereménél található. A kifejlett madarak többsége már átköltözött ebbe az utolsó menedékbe. De röpképtelen kicsinyeik gyalog kénytelenek nekivágni az útnak. Több mint 150 kilométer vár rájuk. Sokan közülük soha nem fognak megérkezni.
A tómederben visszamaradt víz túltelített sóoldattá vált, amelyből a további párolgás hatására rózsaszínes sórétegek csapódnak ki. A fészkelőhelyük elhagyására kényszerült flamingók távol kicsinyeiktől, a már jócskán összezsugorodott tómeder szélénél sorakozó pocsolyáknál gyülekeznek. A környéken ezek jelentik az egyetlen táplálékforrást, de a vízszint itt is gyorsan apad. Végül a fészkelőhelyet övező tó teljesen elpárolog, és a helyét végtelenbe nyújtózó tüzes sósivatag foglalja el. A felnőttek által terelt kis flamingók erőltetett menetben próbálnak menekülni. Az iszap és a zsenge kor béklyójában sínylődő madarak sorsa úgy tűnik, megpecsételtetett. A napok hetekké nyúlnak. De a fiókák még kitartanak. A szülők esténként hosszú kilométereket repülnek, hogy felkeressék fiókáikat, és ellássák őket a túléléshez szükséges táplálékkal. A fiatal madarak szüleik útmutatását követve elszántan próbálják elérni a tó partját. De a felnőttek repülési irányát a szél erősen befolyásolja, és kicsinyeik olykor eltérnek az útiránytól, ami tovább hosszabbítja gyötrelmes menetelésüket. A tüzes felszínen vánszorogva az éles sókristályok megsebzik lábaikat. A kisebb fiókák némelyikének egy még kegyetlenebb terhet is el kell viselnie: szárnyaik csúcsáról betonkeménységűre szilárdult sárgolyók csüngnek alá. Vannak évek, amikor ötvenezer útra kelő fiókából egy sem ér célba.

A tó helyét végtelenbe nyújtózó tüzes sósivatag foglalja el.

De az élet nem hagyta el Makgadikgadi-t. Csak elbújt egy időre. Homokszemeknek álcázva magukat, a tó kicsiny élőlényeinek petéi és spórái mély álomban várják a következő esőket. Gondos anyaként a Kalahári még ezeken a kietlen tájakon is lelkiismeretesen vigyáz a jövő biztosítékait jelentő magvakra. Az esőzések előbb vagy utóbb visszatérnek a szomjúság birodalmába, és ismét összegyűjtik a szétszóródott tömegeket.

Kapcsolódó cikk:
Műholdképen az Okavango-delta