Fegyveres majmok

Kicsit még heverésznek előző este összerótt fészkükben, a szavanna peremén álldogáló facsoport lombjai között, közben az ébredő csimpánzok, szokásukhoz híven, iszonyatos lármát csapnak. Huhognak, ugatnak, visítanak és bőgnek, magyarázza a szakirodalom – de én csak a zsivajt, a fülsiketítő kakofóniát hallom.

A Szenegál keleti és Mali nyugati részén húzódó fás szavannák csimpánzai másként élnek, mint a trópusi esőerdőket lakó közismertebb rokonaik: napjuk legnagyobb részét a talajszinten töltik. Élőhelyükön a fák vékonykák és gyéren nőnek, lombjuk nem alkot összefüggő sátrat – ilyesféle környezetben, tüskebozótos síkságon formálódhattak legkorábbi elődeink. A nyugatafrikai csimpánzközösségek, köztük a területüket átszelő folyóról fongolinak nevezett csapat megfigyelése éppen ezért igen értékes információkkal szolgál az ember eredetét kutatóknak.

Reggel nyolckor már 32 fokot mutat a kulcskarikámon fityegő hőmérő, verejték sója üt ki az ingemen. Utunk vörös kő lepte, kihalt pusztában vezet. Sehol egy fa, amely oltalmazna a gyilkos napsütéstől. Fejenként vagy három liter vizet cipelünk – déltájt akár tealevelet is forrázhatunk benne. A szavannán, még a galériaerdőcskékkel tarkított úgynevezett mozaikos szavannán is mostoha körülmények uralkodnak. Ha zöldebb környezethez szokott főemlős téved erre, alkalmazkodnia kell, különben elpusztul. Első emberszerű, azaz két lábon járó majomőseink több mint ötmillió évvel ezelőtt, a miocén korban bukkantak fel. Akkor éppen nagy volt a szárazság, végeláthatatlan puszták alakultak ki világszerte. Megszokott mozgásterükön belül a trópusi főemlősök már nem találtak elegendő táplálékot, ki nem száradó folyót, tavat. A megváltozott viszonyok között messzi vidékek felé kellett indulniuk, új táplálék- és vízforrásokat kellett felkutatniuk – következésképpen ügyesebbé, találékonyabbá kellett válniuk.

Jól megtermett csimpánzhím lendül ágról ágra a Sakoto-tó partját szegélyező ligetben. Ez a kies vidék a Fongoli folyóról elnevezett csimpánzcsapat egyik kedvenc tartózkodási helye.

Jill Pruetz, az Iowai Állami Egyetem antropológusa 2007-ben adott hírt egy két évvel korábbi megfigyeléséről. Mint beszámolt róla, a saját szemével látta, amint a fongoli csimpánzcsapat egyik nősténye, Tumbo a fogával kihegyez és lándzsaként használ egy faágat – azzal bökdösiszurkálja rejtekhelyén az ugyancsak a főemlősök rendjébe tartozó, éjszakánként nyaktörő ügyességgel ágról ágra szökkenő szenegáli törpefülesmakit. Korábban úgy hittük, egyedül mi, emberek készítünk módszeresen emlősök vadászatára és elejtésére alkalmas eszközöket. A 2006-os esztendő esős évszakának elején Jill Pruetz tizenhét nap alatt tizenhárom alkalommal fi gyelt meg fülesmakira vadászó csimpánzokat, egy év múlva pedig már tizennyolc ilyen esetről voltak feljegyzései.

Akadnak persze, akik ellenérzéssel fogadták a lándzsával vadászó csimpánzok felbukkanását – és itt nem csupán a törpefülesmakikra gondolok. Richard Wrangham, a Harvard Egyetem kutatója, a biológiai antropológia professzora az ugandai Kibale Nemzeti Parkban tanulmányozza a csimpánzok agresszív viselkedését. Ő, akit a „démoni hím” elmélete tett ismertté (nézete szerint a területüket védő hím csimpánzok öldöklései az ember erőszakos alaptermészetére utalnak), erős kételyekkel fogadta
Jill Pruetz megfi gyeléseit. Craig Stanford főemlőskutató (idegen szóval: primatológus), a Th e Hunting Apes (Vadászó majmok) című könyv szerzője is visszafogottan nyilatkozott a lándzsájukat lóbáló csimpánzok ügyében: „Izgalmas ez a viselkedésforma, de legfeljebb egy rövid jegyzetet érdemel valamelyik szakfolyóiratban, hiszen a vizsgálatok még gyerekcipőben járnak.”

Hogy, hogy nem, Jill Pruetz cikke, amelyet először egy tekintélyes szaklap, a Current Biology közölt – mégis élénk érdeklődést váltott ki. Egy héten belül háromszáznál is több folyóirat és más orgánum, egyebek között a New Scientist, a New York Times, a Washington Post, de még az npr közszolgálati rádióadó Science Friday (Pénteki tudomány) című műsora is foglalkozott vele, a Smithsonian Intézet pedig odáig ment, hogy csimpánzok faragta lándzsát rendelt a gyűjteményébe. Főemlőskutató legutoljára az 1970-es években keltett ekkora feltűnést; akkor Jane Goodall adta hírül a világnak, hogy a gombei csimpánzok között bevett szokás a kölyökgyilkosság és a kannibalizmus.

Jill kutatásai sok fontos felismeréssel szolgáltak. Túl azon, hogy eszközt használnak a vadászathoz, a fongoli csimpánzok egyéb tekintetben is sajátosan viselkednek – például szívesen locspocsolnak a vízben, valamint barlangokban töltik a délutánt. Területük 63 négyzetkilométert ölel fel; ilyen hatalmas térrészen még sohasem figyeltek meg ember jelenlétéhez szokott csimpánzkolóniát. Craig Stanford szerint a kiterjedt területen gyűjtögető állatok úgy viselkednek, mint a vásárlók, akik tökéletesen kiismerik magukat a szupermarketben. Jillel együtt vallja, hogy a csimpánzok nem találomra gyűjtögetnek, pontosan tudják, mikor merre érdemes indulniuk: „Mi sem csak úgy őgyelgünk a polcok rengetegében abban reménykedve, hogy egyszer majd megtaláljuk a mélyhűtött brokkolit. Tudjuk, hogy melyik árut hol keressük, és hogy melyik zöldségnek mikor van a szezonja. Pontosan így vannak ezzel a csimpánzok is.”

<<Ross vénséges vén hím, jó negyvenéves lehet. Szinte teljesen vak és süket, foga sincs már.Vadászni nem volna ereje, de nem éhezik: apró darabokra tépve nyeldesi a gyümölcsöt.

Az „ökológiai intelligencia” elmélete szerint némely főemlősök, köztük az emberősök agya a mostohábbá váló környezet, az egyre fokozódó nehézségek miatt lett olyan nagy és összetett. „Talán azért kezdett nőni és gyarapodni elődeink agya, mert tartalmas táplálékhoz csak bizonyos helyeken juthattak, és ezeket a helyeket meg is kellett találniuk” – írja Stanford. A „tartalmas táplálék” pedig nem más, mint a hús. Valószínűleg a húsevés növekvő aránya is fontos szerepet játszott az agy méretének növekedésében és szerveződésbeli fejlődésében. Az agy ugyanis (Leslie Aiello és Peter Wheeler kifejezését kölcsönözve) „költséges szövet”. Amennyiben nagyobb lesz, nyilván csak úgy működhet megfelelőképpen, ha más szervek, illetve szervrendszerek működtetése csekélyebb mennyiségű energiát emészt fel. Húsból – illetve egyéb energiadús táplálékból – a csimpánznak kevesebbet kell ennie, mint a tápanyagban jóval szegényebb növényekből. Ha húsgazdag étrenden
él, energiát spórol meg, amit más célokra – például nagyobb agya működtetésére – fordíthat.

Azt gondolná az ember, hogy a főemlőskutatók mindenki másnál hamarabb elfogadják, ha kiderül, hogy másutt húzódik a határvonal ember és csimpánz között. A két faj génszekvenciája 95–98 százalékban azonos. (Ez nem olyan komoly egyezés, mint elsőre hinnénk: az ember génállománya több mint 80 százalékban egyezik az egérével és nagyjából 40 százalékban a salátáéval.) David Reich és kollégái, a Harvard Egyetem és az MIT Broad Intézet munkatársai az ember és a csimpánz génállományát vizsgálva nemrég azzal a feltételezéssel álltak elő, hogy az emberelődök és a csimpánzok talán még a két evolúciós ág szétválása után is szaporodtak egymás között. Számos szakember mégis vonakodik tudomásul venni a felfedezéseket, amelyek Jill Pruetz megfogalmazásában „csorbítani látszanak a magunk felsőbbrendűségét”. Amikor először esett szó a csimpánzok „kultúrájáról” – erről a már széles körben elfogadott fogalomról –, sok antropológus kézzel-lábbal tiltakozott. Jane Goodall híradása a termeszgyűjtéshez eszközt készítő csimpánzokról ugyanúgy heves vitákat váltott ki annak idején, mint manapság a csimpánzok jelhasználatával kapcsolatos feltevések. Márpedig az Iowa állambeli Des Moines-ban működő Great Ape Trust bonobója, Kanzi megtanult jelekkel kommunikálni: mintegy 380 szimbólumot ismer, és nagyon úgy tűnik, hogy érti is mindegyik jelentését. Amikor megijedt egy hódtól – erre az állatra még nem volt tanult szimbóluma –, a „víz” és a „gorilla” jelét választotta mon dandója közléséhez. A kétkedők csak legyintettek, hogy ez kondicionált viselkedés, a tanult szimbólumok összekapcsolását („vízi gorilla”) pedig véletlen egybeesésnek ítélték.

Minderről a National Geographic Magazin héten megjelent januári számában olvashat.