A korallzátonyok pazar világa – unokáink látni fogják?

A Sulawesi-szigetek halászai évszázadok óta élvezik a tenger kimeríthetetlen gazdagságát. A felszínről akár 45-50 méter mélyre is lelátni, a víz alatti látótávolság pedig elérheti a 100 métert. Ilyen körülmények közt kíválóan alkalmazható a szigonyos halászat, még akkor is, ha az ember egyetlen házi készítésű szemüveggel merül alá. Ez a módszer máig fennmaradt, ésnem vezetett a tenger kizsákmányolásához. Ám a fejlődés vívmányaként a múlt században megjelent a cianiddal és dinamittal történő halászat is, ami az óriási nyereség mellett, a felszín alatt élettelen törmelékmezőket hozott létre. Közismert, hogy a halászok a következményeket nem képesek felmérni.

A természetvédők rátalálnak a víz alatti paradicsomra

A mai Bunaken Tengeri Nemzeti Park káprázatos víz alatti világát 1976-ban Loky Herlambang, az első indonéz búvárok egyike fedezte fel. Azóta Bunaken világszerte ismertté vált, és látogatóinak száma évről évre nő.

A kilencvenes évek második felében érkezett ide Simone Gerritsen, Európa első hivatásos búvároktatónője, miután megbízást kapott, hogy működjön közre egy búvárbázis létrehozásában.

A nemzeti parkot Dr. Mark Erdmann amerikai tengerkutató biológus vezeti, aki nem csak új fajokat regisztrált Bunakenen, hanem azt a bojtosúszós halat is, amelyet a tudomány 80 millió éve kihaltnak vélt, és Darwin bizonyítéknak tekintett a fajok közti átalakulásra.

Manado – a közeli nagyváros – jelentős szerepet játszott Bunaken történetében: Portugál és spanyol fennhatóság után holland, gyarmati kikötővárosként kereskedett a Fűszer-szigetekkel. A gyorsütemű városépítés nyomában hamar megjelentek az óriási irodaházak, megapaloták, gyorséttermek, és a nyomukban járó szemét. „Az igazán komoly problémát a műanyag hulladék okozza. A manadoi öböl igen mély, így a legtöbb szennyeződés elsüllyed a város és a park között, de a műanyag a felszínen lebegve kisodródik a park szigeteihez, ahol partra vetődik” – meséli a nemzeti park igazgatója. A tengeráramlásokba kerülő szemét a helyi viszonyoknak engedelmeskedve Bunaken, Siladen, vagy éppen Manado Tua partjain bukkan fel újra. Itt azután a homokos tengerparton sétálva bárki megszemlélheti a tárlatot.

A helyi kormányzat sokáig nem fordított figyelmet erre. Loky Herlambang búvár többedmagával sok év munkáját fektette abba, hogy a kormányzatot meggyőzze: Bunaken felbecsülhetetlen értékű természeti kincs, sorsa meghatározó Manado és a környező települések jövőjének alakulásában.

A szigeteket végül 1991-ben nyilvánították hivatalosan nemzeti parkká. A terület védelmére alkotott rendeletek betiltották, nemcsak a dinamit- és cianidhalászatot, de a park területén a hagyományos halászat formáit is. Ám ahhoz, hogy ez a páratlan hely valódi megbecsülést élvezzen, ez csupán a kezdet volt…

„Három meghatározó eleme van a tengeri ökoszisztémának Bunakenen: a mangrove erdő, ami a vízpartokat szegélyezi, és egyaránt megél az édes- és a sósvíz környezetében. A mangrove jelenléte nagyon fontos. Gyökérzete megszűri a folyó felől érkező szennyeződéseket és felszívja azoknak a káros anyagoknak a nagy részét, melyek máskülönben a tengeri táplálékláncba kerülnének. Másrészt számos rák- és halfaj bölcsője is a gyökerek közt található. A tengeri fűvel benőtt területek jelentik a második lépcsőt, ahol a fiatal korallszirti halak találnak menedéket. Ez a sekélyebb vizekben jellemző maximum két méteres mélységig. És végül természetesen az egyedülálló szépségű zátony, ahol a több mint négyszáz korallfaj Földünk egyik leggazdagabb élőhelyét hozta létre” – avat be Erdmann parkigazgató.

Szigonyos halász

Ha felbomlik az egyensúly

Bunakenen élő négyszáz korallfaj rendkívül színes életközösség létrejöttét segíti elő, hiszen a különböző korallok különböző fajoknak adnak otthont. Ezek a fajok és a koralltelepek többi lakója, – ha külső beavatkozás nem zavarja meg őket -, tökéletes egyensúlyban élnek.

A csikóhalak körében máig regisztrálnak új fajokat: A Hippocampus pontohi például három hónapja felfedezett faj. Életmódja, mint legtöbb rokonáé, még feltárásra vár. Eddig csak sekélyebb, maximum 7 méteres mélységben találkoztak vele. Rokona, a Hippocampus bargibanti, a mélyebb vizeket szereti, 20 méter fölött nem igen fordul elő. Szarukorallokon él, külseje tökéletesen utánozza a bütykös felületű korallt. Más színű szarukorallokhoz szintén velük megegyező mintázatú csikóhalak tartoznak.

Egyes fajok túlszaporodásával azonban az egész rendszer veszélybe kerülhet, és az egyensúly felborulásának legtöbbször valamilyen emberi tevékenység az okozója. „A töviskoronás tengeri csillag a zátonynak egyik ragadozója, amely az élő korallok fogyasztására specializálódott. A korall tetejére mászik és kiszívja a polipocskákat a meszes vázból. A fiatal tengericsillagokat viszont a fűrészes sügérek, a napóleonhal, illetve a nagytestű kagylók és csigák fogyasztják. Ha ezek megfogyatkoznak, fél év alatt valóságos tengeri csillag invázió következhet be!” – meséli Simone Gerritsen.

A természetes ellenségek nélkül maradt tengeri csillagok egyedenként akár húszmillió utódot is képesek produkálni. Túlszaporodásuk rövid időn belül képes valóságos sivataggá változtatni az egykor élettől nyüzsgő koralltelepeket.

Az invázióval szemben az egyetlen megoldás a mesterséges szabályozás. Sok eset bizonyítja a probléma komolyságát: a Nagy-korallzátony a hetvenes évek óta küzd az inváziók hullámaival, amelyek a szennyezés, a túlhalászat és a tengervíz melegedése folytán a trópusi tengerek egyre több régióját veszélyeztetik.

Ma már a szakértők egyetértenek abban, hogy a felborult egyensúlyt csak úgy lehet gyorsan és hatékonyan helyreállítani, ha összegyűjtik a túlszaporodott élőlényeket. Bunakenen felismerve a közös érdeket, a helyi búvárbázisok együttműködnek a környék falvainak halászaival, és szervezett akciókat hajtanak végre. Ha a korallok elpusztulnak, a halászok élelem nélkül, a búvárbázisok pedig látogatók nélkül maradnak. Az önkéntesek az elmúlt hét hónapban közel tízezer egyedet szedtek össze. Az összegyűjtött tengeri csillagokat megszámolják, hogy felmérjék a túlszaporodás mértékét. Mivel a tengericsillagok bármelyik darabja képes regenerálódni, el kell távolítani őket az élőhelyről. Ezért a partra szállítják, ahol kiterítik őket, hogy a napon kiszáradjanak. Néhány nappal később azután a kiszáradt halmot meggyújtják és elégetik.

Mesterséges zátonyépítés

A „Loky’s Point” a tengeri park felfedezőjéről elnevezett hely, ahol 40 méteres mélységben fekszik egy második világháborúban elsüllyedt fegyverszállító acélhajó. Szinte teljesen ép, belseje mindenhol átjárható. Az azonosítatlan hajót a korallok, majd a nyomukban érkező fajok mára teljesen birtokba vették. Az ilyenfajta „lakótelepek” szerencsés példái az ember környezetre gyakorolt hatásának szemben a dinamitos halászattal, hiszen ahol az aljzatot a halott törmelék alkotja, a lepusztított területek helyreállítására nincs esélye a természetnek.

2003 decemberében dr. Mark Erdmann egy új korallrehabilitációs módszer hatékonyságának a vizsgálatába kezdett. Az eredmények már az első hónapokban forradalmi jelentőségűnek bizonyultak!

„Ma már mindenki tudja, hogy a dinamitos halászat törvényellenes. Legtöbben azzal is tisztában vannak, hogy kárt okoz a természetben, de még mindig kedvező halászati forma, hiszen sok pénzt lehet keresni vele. A letarolt területeken kerámia-modulokat helyeztünk el. Reményeink szerint a korall ezeken a felületeken növekedésnek indulhat, és egy idő után eltakarja a modulokat” – meséli a parkigazgató. A növekedés néhány részen már láthatóan elkezdődött. Hogy a kezdeteknél segítsenek, beültettek néhány korallt is. A kísérlet szemmel láthatóan sikeres: egyre több hal tűnik fel a környéken, újabb és újabb fajok költöznek be.

A korallmodulok – a kísérlet sikere esetén – jelentősnek bizonyulhatnak az ember és a természet jövőbeli viszonyát illetően – legalábbis a korallrehabilitáció terén. Hiszen, még ha sikerül is a fajok egyensúlyát és a koralltelepeket helyreállítani, a tenger értékeinek kiaknázására épülő évszázados kultúra és az ebből adódó pusztítás nem változik meg ezek hatására. A nemzeti park menedzsmentje éppen ezért komoly hangsúlyt fektet a helybelieknek szóló oktató – ismeretterjesztő programok létrehozására. Mind közül a legsikeresebb, az általános iskolás korosztályt megcélzó Némó-program, amelynek az ötletgazdája és megvalósítója Simone Gerritsen.

A kis bohóchal nyomában

„Úgy gondolom, hogy az itt élő gyerekek jövője, és a korallok életének jövője is függ attól, hogy a fiatalok megtanulják, miként bánjanak a környezetükkel. Végül is ők fognak hasznot húzni abból, ha vigyáznak rá! A program első részében megtanítjuk, mi a korall, milyen állatok lakják, az embernek milyen hatása van a víz alatti életre. Filmet is nézünk: amellett, hogy jó szórakozás, például a Némó nyomában, rengeteg rejtett bölcsességet is tartalmaz. Délután pedig a bátrabbak merülhetnek, míg a többiek az üvegaljú hajóból nézhetik a korallokat és társaikat a víz alatt. Cserébe pedig a gyerekek segítenek nekünk összeszedni a mangróvék közül a szemetet.” – mutatja be a programot Simone Gerritsen.

A Némó-program népszerűsége és sikere a kormányzat figyelmét is felkeltette. Néhány éven belül, az iskolai tananyagba illesztve, a régió összes iskolájában alkalmazni fogják. A Bunaken Tengeri Nemzeti Park kiemelkedő természetvédelmi munkájára és helyi közösségfejlesztő, ismeretterjesztő „missziójára” már felfigyeltek a nagy nemzetközi szakmai szervezetek is. Tavaly a British Airways „Tourism for Tomorrow” díját nyerte el, idén a rangos Equator-díjat kapta meg a fiatal nemzeti park.