A jaguárok és az anakondák birodalmában

Írta és fényképezte: H. „Beduin” Áron

A jácintkék arák fészekodújához vezető út mégsem tízperces séta, ahogy Manolo még tegnap este állította. Közel negyven perce gázolunk a tavirózsák között, és kísérőnk is ennyi ideje pislog bizonytalanul a felettünk magasodó óriásfák irányába. Már lilán dereng az ég alja, a békák elhallgattak, ha nem érkezünk meg időben, sosem állítjuk fel a lessátrat. Hamarosan egy kis szigetre érünk, végre száraz homok van a talpunk alatt, bár a cipőnkben tocsog a mocsár sara. Az egyik hatalmas, derékba tört fa törzsén fekete lyuk tátong, a tövében ürüléknyomok, megkönnyebbülve egymás felé bólintunk és lepakoljuk a felszerelést. „Ez lesz az!” – fordul meg széles vigyorral Manolo, mire egyszerre mutatjuk, hogy maradjon csendben.

A papagájok nem buták
A hajnal első fényeiben felállítjuk a lessátrat, nem messze a fától, egy bokor takarásában, és alábújunk. Max, aki divatfotósként kezdte Franciaországban, most élete első természetfotós megrendelésének a teljesítésén dolgozik, egy életmódmagazinba készít riportot a helyi turizmusról. Nagy fényerejű, közepes objektívet választ, és az odúra irányítja. Fél óra feszült várakozás múlva kinéz az odúból az egyik szülő, majd csendben visszahúzódik. Újabb fél óra múlva hirtelen mindketten kirepülnek, egyenesen fel a fa tetejére, ahonnan hangos szidalmakat és apró faágakat küldenek le hozzánk. Nem áll szándékukban etetni a fiókákat, egyértelműen észrevettek minket, és az sem segít, hogy megtévesztésül Manolót visszaküldjük a táborba, hátha üresnek hiszik a sátrat. Az okos papagájpár nem mozdul a fa tetejéről, majd Max int, hogy álljunk tovább, a végső lökést a lessátor tetején kapirgáló rigók adták meg.

A jácintkék arapár, amelyeket végül nem sikerült lefotózni, 5-6 millió forintot érne egy európai állatkereskedésben, tudom meg Maxtól, és bizony a mai napig százasával fogják be és csempészik ki Brazíliából a fiókákat. A legnagyobb repülő papagájfajként számon tartott jácintkék ara későn lesz ivarérett, ritkán költ, akkor is csak egy fiókát reptet ki, aminek elkerülhetetlen következménye, hogy az élőhelyek csökkenése ezt a fajt különösen érzékenyen érinti. Sajnos a turizmus az egyetlen megoldás, a Pantanal vidékén leginkább ott maradtak fent állandó arapopulációk, ahol a helyi fazendatulajdonosoknak (brazil birtok, tanya) pénzt hoznak a madarak miatt odalátogató turisták.

Közúti életkép

A Pantanal két fő bevételi forrása a mezőgazdaság és a turizmus, és sajnos a kettő sokszor üti egymást. A brazil gauchók felgyújtják a száraz évszakban a füvet, hogy a marháknak legyen friss legelője, ami sokszor elpusztítja az összes területen fészkelő madarat. Évről évre egyre több természetes területet vesznek meg a helyi birtokosok, hogy szóját, cukornádat vagy kukoricát termesszenek. Az elszegényedett falusiaknak pedig marad a vadorzás.

Vérszívók a Nagy Lyuknál
Bár ma reggel is korán indultunk, mégsem vagyunk fáradtak, ahogy a dzsip tetején ülünk, és pásztázzuk a Transpantaneíra két oldalán lassan tovahaladó fás szavannát. Az út melletti csatornából rendszeresen jégmadár, kánya vagy kócsag száll fel, és Manolo a tetőre ütve mutatja, jobbra egy nagyobb pocsolya partján óriásvidra fogyasztja könnyen szerzett zsákmányát. Gyakran megállunk fényképezni, sofőrünket nem kell biztatni, hogy minden sütkérező kajmán vagy bokorban hűsölő vízidisznó mellett megálljon, és bemondja a nevét, természetesen csak portugálul.

Kajmánt rejt a víz

Két nap alatt jutunk el a Rio Cuiabá egyik mellékágához, ahol véget ér az út, bár tovább lehetne menni a dzsippel, a zajjal csak elijesztenénk a ritkább, félénkebb állatokat. Mint például a jaguárt vagy a mocsári szarvast. Összepakoljuk hátizsákjainkat, a vizet és az élelmet szétosztjuk, majd elindulunk gyalog a mellig érő, sárga fűben a „Nagy Lyuk” néven emlegetett tavacskához, amelynek a partját puha, térdig érő sár borítja, beljebb már mellig ér a víz, a tetejét pedig vízijácintok szőnyege fedi. Csak egészen középen, egy kis területen látunk szabad vízfelületet, de az sötéten örvénylik a sok uszonytól és a halak közé vágó csértől.

Max néhány órát botladozik az ingoványban, de a gazdag képanyag okozta mosoly hamar lehervad arcáról, amikor leveszi német piócaálló nadrágját, és térdtől lefelé feketén csillog a bőre a sok vérszívó gyűrűsféregtől. A naplemente előtt még néhány vadászó kiskajmánt sikerül lefotózni, majd felkészülünk az éjszakai lesre, az út lényegére, a jaguárok órájára. Az onca, ahogy a helyiek hívják a nagymacskát, egész évben észrevétlen és megközelíthetetlen. Csupán ilyenkor kényszeríti őt is a szárazság az itatók közelébe, ahol ki tudja, akár egy fiatal vízidisznót is zsákmányul ejthet aznap.

Falatozik a tukán

Szél alatt állítjuk fel a lesfalat, elé ágakból álcát építünk. Pont rálátunk a vizet megközelítő egyetlen ösvényre, melynek oldalában valamilyen állat mély lyukakat vájt, feltehetőleg vizet keresve. Délutántól késő estig a törzsvendég kajmánokon, jabirugólyákon és kócsagokon kívül sikerült tapírt, anakondát, ocelotmacskát és egy egész szarvascsordát lencsevégre kapni.

Vakuval a nagymacskára
Valamikor éjfél után elaludhattam, mert Max sürgető lökdösésére ébredek. A holdvilágban éppen hogy kiveszem a kezét, ahogy mutatja, nézzek a tó felé. A víz közepén nagy csobogás, fröcskölés hallatszik, de nem látunk mást, csak a holdfényt a hullámok peremén. Nemsokára fekete, csillogó fej emelkedik ki a vízijácintok közül, és a sárban cuppogva egészen közel jön hozzánk. Közelről már látszanak a jellegzetes, fekete körök a sárga bundáján, majd a fiatal hím jaguár egy méretes, csapkodó halat dob maga elé. Nincs elég fény, így kénytelenek vagyunk egy piros fénnyel megvilágítani a hatalmas ragadozót, míg Max ellő néhány képet gyenge vakus derítéssel. A nagymacska megmerevedik, felénk néz, beleszimatol a levegőbe, majd szájába veszi a halat, és két ugrással eltűnik a sötétben.

Véget ért a ap

Egész reggelig üres marad az itató, csak a lappantyúk sziszegését hallani meg egy kuvik messzi hangját; az éjjel nyíló tavirózsák fehéren világítanak a tájban, és a békák óránként néhány percre összevitáznak valamin. Ilyenkor érzi az ember, hogy a hamisítatlan vadonban, az érintetlen természetben lakik.

Kapcsolódó cikk:
A terítéken Brazília! 1. rész – Amazónia