Gorontalo, az elrejtett édenkert – 1. rész

Írta: Lőwy Gábor
Fényképezte: William Tan

Első látásra
A korallokkal zsúfolt zátonyt gyenge hajnali áramlat simogatja, a táplálékot keresve cikázó, szímpompás trópusi halrajok oldalán fel-felvillan a napfény, és mi magunk mögött hagyva a ragyogó világosságot ereszkedünk egy függőleges korallfal mentén a mélyben fekvő párkányzatokhoz. A fal vetette árnyékból tekervényes formákkal mintázott, óriás test nyúlik a fénybe: A szürreális rajzolatokkal borított felületeiről Salvador Dali névre keresztelt szivacs az egyike azoknak a kivételes fajoknak, amit a gorontalói víz alatti édenkertről hallottak után reméltem meglátni.

Vezetőnk, miután jelt adott, alámerült és szinte elveszett a “Dzsinnek barlangja” homályában, csak néha felvillanó sárga uszonya árulkodott hollétéről. Izgalommal követtük a sejtelmes csarnokba, 35 méteres mélységben pillantva meg a hatalmas terem távolban felderengő falait. A szürkeségben hirtelen két méternél is nagyobb fekete korall ágai feszültek elénk kerítésként. Egy kattintás, és lámpáink fényében a sötét barlangot harsány színek özönlötték el. Rozsdabarna és lila csíkokba öltözött színpompás hal, egy Pseudanthias randalli fogócskázott az egyszínű nőstényekkel a fának is beillő méretű fekete korall ágai között. A boltozatról szégyenlős Harlequin sügér (Cephalopholis polleni) közeledett fejjel lefelé, majd elillant a lámpák fényéből kék-sárga csíkos farkuszonyának egyetlen legyintésével. A fal tövében máshol ritkán látható mélytengeri faj, egy feketenyakú pillangóhal (Chaetodon burgessi) pár lebegett. A kristálytiszta vízben messze alattunk tisztán kivehető volt a barlang legmélye.

Mélységi mámortól zsibbadtan emelkedtünk két tornyocska között a mélyedésekkel csipkézett mennyezethez. Az alacsonyabbik tetején újabb fekete korallbokor ringatózott. Hajladozó ágai között egy fehér-vörös sakktábla mintázatú, hosszúorrű sólyomhal (Oxycirrhites typus) rázta izgatottan farkuszonyát, és óvatlan garnélarákok után leselkedett. A magasabb oszlop gerince mentén sápadt színű kopoltyús meztelencsigák pihegtek a csúcs felé, amit lángoló koronaként egy vörös legyezőkorall ékesített. Mikozben átkutattunk minden zeg-zugot, egy csapat növendék denevérhal suhant el mellettünk.

A kijárat felé véve az irányt vezetőnk felfelé mutatott, hogy megcsodálhassuk a mennyezetet áttörő hosszú repedésen át beszűrődő napfény ezer nyalábjának táncát. Kint egy hatalmas kékpettyes gömbhalat (Arothron caeruleopunctatus) riasztottunk meg, aki a falba vájt üregek egyikébe húzódott. Emelkedve a fal mentén egyre élénkebb színekben villogtak a nyílt óceán fényei. A rikító narancssárga hátú korallok közt parányi makkos csiga (Epitonium billeeanum) legelészésén vidultunk, míg közel egy órával a merülés megkezdése után áttörtük a mélykék tenger sima felszínét, és ámultan ringatóztunk a trópusi nap sugarai alatt, első látásra szerelemre lobbanva Gorontalo tengerével…

Egyedülálló változatosság
Indonézia egyik legújabb provinciája Gorontalo, az orchidea-formájú Celebesz (Sulawesi) északi ágán helyezkedik el. A híres természettudós Alfred Russel Wallace (1823–1913) megfigyelte, hogy a szigetvilág az azt jelemző flóra és fauna alapján két jól megkülönböztethető (keleti és nyugati) részre oszlik. A Wallace-vonalként is emlegetett határsáv Bali és Lombok, illetve Borneó és Celebesz között húzódik.

A celebeszi kutatások fényt derítettek arra, hogy az őshonos emlősfajok 98%-a teljesen endemikus, azaz a világon csak itt fordul elő – nem számolva a denevérfajokat. Az ajakbőrét átlyukasztó görbe fogairól felismerhető babirussza (Babyrousa babyrussa) egyike e fajoknak. A madárfajok 23 százaléka szintén endemikus, mint a maleo (Macrocephalon maleo), aki méretes tojásait a földkéreg vetődései mentén feltörő hő által melegített homokban kelteti. Jónéhány hozzájuk hasonlóan csak ezen a szigeten élő faj található a megközelítőleg 12 ezer négyzetkilométer kiterjedésű Gorontalo provinciában, amelynek határai mentén két kiemelkedő természetvédelmi terület, a Nani Wartabone Nemzeti Park és a Hutan Nantu Tájvédelmi Körzet található.

Az indonéz tengerek több, mint 2000 halfajnak adnak otthont, nem számolva az újabb és újabb regisztrált fajokat, amivel szinte havonta bővül a lista. A Celebesz-tenger világelső az élőlények változatossága szempontjából. Gorontalo közelében eddig csupán néhány tudományos expedíció végzett kezdetleges kutatómunkát a Togian szigetek körül. Az egyenlítőtől délre található szigetek a hatalmas Tomini-öböl túlpartján fekszenek Gorontalóval szemben, s amelynek víz alatti területei máig felderítetlenek.

Gorontalo víz alatti környezet tekintetében is hihetetlenül változatos. Celebesznek csak ez a régiója egyedül több, mint 500 fajta korallnak ad otthont. Néhány száz méteres távolságon belül sekély korallkerteket, falakat, oszlopokat, barlangokat, törmelékmezőt és homokaljzatot is találhatunk. Gorontalo egész déli partvidékén ezek az egymástól merően eltérő tengeri aljzatok váltakoznak folyamatosan. Feltételezhető, hogy a környezet változatossága eredményezi a fajok változatosságát is.

Forrás: sepia.hu,
miguelsdiving.com