Gorontalo, az elrejtett édenkert – 2. rész

Írta: Lőwy Gábor
Fényképezte: William Tan

2003-ban meghívták az akkor az észak-celebeszi Bunaken Nemzeti Parkban tartózkodó olasz származású tengerbiológust, Massimo Boyert, hogy tudományos publikálás céljából készítsen fényképeket a gorontalói fajokról. Merüléssel eltöltött három napja alatt jó néhány általa addig ismeretlen fajt dokumentált. Ezek közt az egyik leglátványosabb egy hólyagkorall buborékjai közt rejtőzködő, áttetsző testű, lila gyűrűkkel díszített garnéla volt.

Értekezve Dr A. J. Bruce-szal, a Queensland Muzeum ismert specialistájával, a búvárbázis néhány mintát küldött a folyamatban levő kutatásokhoz. A vizsgált lelet a csak Gorontalóban található új fajok egyike volt. A hivatalosan 2003 decemberében feljegyzett Coleman garnélát (Vir colemani) azóta kis számban Pápuán is sikerült lokalizálni. Gorontalóban azonban szinte mindenhol találni!

Ugyanakkor a széles körben jól ismert Vir philippinensis amellyel Japántól Ausztráliáig mindenhol találkozhatunk, Gorontalóban csekély számban fordul elő. Az új fajként regisztrált Vir colemanitól csupán abban különbözik, hogy áttetsző testét lila gyűrűk helyett csíkok díszítik. Az elmúlt két évben egy újabb változatot, a Vir complexet azonosították Gorontalóban. A hibrid garnéla neve is arra utal, hogy másik két fajtársának jellegzetességeit ötvözi. A lábain végigfutó lila csíkokkal és a hajlatokat átfogó gyűrűkkel a három módosulat közül a legmutatósabb. Hivatalos besorolása a begyűjtött példányok alapos vizsgálata után hamarosan megtörténhet.

Gorontalo egyik endemikus faja a Salvador Dali szivacs. Valójában a Petrosia lignosa egy módosulata, amely maga is Indonéz specifikum. Mégis csak Gorontalóban mutatkozik azzal a szürrealista alkotásra emlékeztető, intenzíven mintázott felülettel, ami Goronalo különlegességévé teszi. Az amszterdami egyetem szivacs-specialistája, Nicole J. de Voogd feltételezése szerint a környezeti kondíciók sajátosságai okozhatják e kirívó megjelenést. A Salvador Dali szivacsok leginkább 20 méter alatt jelennek meg csőre vagy vázára emlékeztető formájukkal, gyakran két métert is meghaladó méretben. Csokoládébarna felületük a félhomályban úgy tűnik, vízfestékkel van megfestve.

A különféle halfajok közt akad, amelyik nem kultiválja a gazdag korallmezőket, például a káprázatosan színezett narancshátú tündér wrasse (Cirrhilabrus aurantidorsalis). Elkerülve a koralloktól zsúfolt helyeket, törmelékek felett keringve találhatjuk, néhány négyzetméteres territóriumukon, más fajokkal közös rajokban. Emiatt a gyakorlatlan búvárnak könnyű szem elől tévesztenie, még pompás színei ellenére is.

Párzási időszakban a hímeket élénk narancssárga hátuk, kékes hasuk és lila fejmintázatuk teszi vonzóbbá az egyhangú vörös testükön narancsszínű foltot viselő nőstények előtt, akik a velük megegyező külsejű fiatalabb hímekkel úszkálnak.

Egy rokon, a solor wrasse (Cirrhilabrus solorensis) másik képviselője a gorontalói egyediségeknek. Más élőhelyein a hím csak időszakosan mutatkozik az orrán rikítóan sárga pöttyel, narancssárga tarkóval, sötétlila háttal, áttetsző testtel, fehér hassal és az állán jellegzetes fekete csíkkal. A jelenség normális esetben párzási periódusban látható, de a Tomini-öbölben élő solor wrasse domináns hímjei a helybéli narancssárga hátú tündér wrasse-val közös rajokban folyamatosan magukon viselik e sajátos színkombinációt. Ezáltal Gorontalo az egyedüli olyan hely, ahol a nászpompába „öltözött” hímek folyamatosan megcsodálhatók.

A közelmúltban megjelent „Gorontalo az elrejtett édenkert” című könyvében Rantje Allen, a Miguel’s Diving felderítő búvára egy „gyönyörű és megdöbbentő” új fajról ír: „Valami kicsi rózsaszín dologra lettem figyelmes a koralloszlop tövében a dendronephthya lágykorall ágai közt. 30 méterre ereszkedve közelebbről is szemügyre vettem a négy szőrös férget. William Tan, az Ázsiaszerte egyik legelismertebb víz alatti fotós a szomszédos koralloszlop tövében foglalatoskodott. Intettem Neki, és ő a világ első képeit készítette el az egyik legfurcsább lényről, amit valaha láttam.”

Mint később kiderült, nem férgek, hanem egy primitív puhatestűfaj felfedezésének az eseményét írta le a szerző. Ház helyett meszes vázat hordanak, ezáltal furcsa megjelenést produkálnak. A puhatestű aplacophoranokról még nem sokat tudunk. Leginkább csak annyit, hogy legtöbbjük kicsi, színtelen és ritka. Észrevétlenségük annak is köszönhető, hogy viszonylag mélyebb tengerekben élnek, az aljzati iszaprétegbe rejtőzve. A Gorontalóban talált rikító színekben pompázó egyedek teljesen új felfedezést képviselnek.

2007 decemberi látogatásunk alkalmával magunk is részesei lehettünk néhány új faj felfedezésének. Ide tartozik egy titokzatos lágykorallon élő tűhal, egy vadul pöttyözött meztelenkopoltyús csiga, egy csodaszép kis, korallágak közt megbújó rákocska, és egy mókás parányi laposféreg, ami a sokkarú tengeri liliom karjai közt él, az állattal szimbiózisban. Ezekből az egy centiméternél kisebb férgekből egy 5–7 tagú családot figyelhettünk meg. Tökéletesen kerek és lapos testük vagy teljesen fehér, vagy vastag fekete csíkkal szegélyezett, hátuk közepén fekete folt, ami az ötletet adta, hogy ökörszem féregnek kereszteljük őket. A krinoidea karjai közt bámulatos könnyedséggel csúszkálnak. Egyik másik váratlanul felmászva a tengeri liliom karjára, úgy tekeredik köré, mint egy díszszalag.

Az Australian’s Museum & Art Gallery of the Northern Territory darwini vezető puhatestű kutatója, Richard Willan szerint ezek az apró lények myzostomid fajok, a tüskés férgekkel távoli rokonok, de lágy testtel, amin nincs a tagozódásnak látható külső jele. Miután semmilyen információ nem ismert ezekkel a rejtélyes lényekkel kapcsolatban, megfigyeléseink és filmfelvételeink teljesen egyedülállónak minősülnek.

A tudományos világban szintén lelkesedést váltott ki egy Gorontalóban felfedezett sáskarák-faj. Egyes kőkorall-fajok polipjai közé ékelt lyukakban találkoztunk velük. Kommunális lények, egyetlen kőkorallon több tucat is található belőlük. Érdekes, ahogy az áramlatokban táplálékot gyűjtenek folytonosan hadonászva szűrőként működő végtagjaikkal. Csak szemük, tapogatóik és karjaik látszanak ki üregeikből. Első látásra feltűnt, hogy az általunk talált egyedek eltérnek színben a már ismert fajaiktól. Tapogatóik formája is másnak tűnt. Jelen pillanatban tanulmányozzák a vizsgálatra begyűjtött mintaegyedeket, akik nagy valószínűséggel nemcsak a Paguritta új fajait, hanem a legutóbbi gorontalói felfedezéseket is képviselhetik.

A cikk első része: Gorontalo, az elrejtett édenkert – 1. rész