Ördögi lakoma

Írta: Bruce Barcott
Fényképezte: Thomas P. Peschak

Hanifaru a Maldív-szigetek tagja, zsebkendőnyi lakatlan földdarab az indiai partoktól 700 kilométernyire délre. A levegőből nem látszik többnek trópusi cserjével benőtt kis homokkupacnál – olyan apró, hogy egy kisgyerek is tíz perc alatt körbejárná. Ami azt illeti, errefelé nem szokatlan a liliputi méret: a Maldív-szigetek térségében nem kevesebb mint 1196 parányi sziget csoportosul 26 atollba. Van viszont egy igazán különleges vonása is ennek a térségnek. Időről időre seregnyi manta, azaz ördögrája érkezik ide, hogy planktont csemegézzen a szirtek között.

Májustól novemberig, amikor az árapály erői és a délnyugati monszunszél keltette áramlások egymásnak feszülnek, a fellépő szívó hatás krillt és egyéb apró lényeket szippant a mélyebb vízrétegekből az Indiai-óceán felszínére. A plankton a Hanifaru-öböl csücskébe sodródik az áramlások hátán, és ott is reked. A rákocskák ugyanis utálják a napfényt, ösztönösen a mélyebb víz felé igyekeznek, így a hullámverés nem hajtja vissza őket a nyílt tengerre. Alig néhány óra alatt irdatlan tömegű plankton gyűlik össze a Hanifaruöbölben, a hemzsegő parányoktól egészen opálos lesz a tenger vize.

Több se kell az ördögrájának (Manta birostris). „Amint tetőzik a dagály, rögvest felbukkannak néhányan, azután egykettőre itt terem az egész bagázs. A következő két, három, négy órában néha kétszázan dőzsölnek az alig focipályányi öbölben – magyarázza Guy Stevens brit tengerbiológus, aki már három éve tanulmányozza a Maldív-szigetek vizeit lakó ördögrájákat.

Döbbenetesen nagyok ezek a furcsa küllemű halak: a Maldív-szigetek vizeiben négy méter úszófesztávolságú mantát is láttak már. De akármilyen hatalmasak is, egészen apró szemű menün élnek. Keresztülsuhannak a krillfelhőn, és szájukat nagyra tátva beszippantják a pirinyó planktonlényeket. Ha különösen sűrű krillfoltra bukkannak, a műrepülő-pilóták orsójához hasonlatos manőverrel áttörnek rajta, majd egy hátraszaltó után újra nekilódulnak, míg le nem tarolják a terített asztalt. Ugyanakkor az is gyakran előfordul, hogy szépen egymás után, amúgy libasorban haladva legelésznek a planktonmezőn.

A Hanifaru-öböl szűkös terep, ezért a lakomázó ördögrájáknak bővíteniük kellett megszokott viselkedési repertoárjukat. Stevens sok ritka rájamanővernek lehetett itt szemtanúja. Ha ötven vagy annál is több manta úszik libasorban, különös dolog történhet: vonaluk egyszer csak kunkorodni kezd, az élboly utoléri a sereghajtókat, azután az egész rájasereg örvénylő kavargásba kezd. „Ciklontáplálkozásnak hívjuk ezt a magatartásformát. Ha száznál is többen vannak a manták, örvénylő vonaluk lassan megnyílik, majd
végül szétszakad. Attól fogva tökéletes összevisszaságban falják a krillt” – meséli Stevens. Aki
kapja, marja! Megbomlik a komótos koreográfia, száz meg száz ördögrája falja tülekedve, össze- összeütközve az opálos vízben nyüzsgő krillt. Tetézi a zűrzavart, hogy egypár 12 méteres óriás,
konténernyi cetcápa is részt kér az ünnepi kosztból. A plankton néhány óra alatt elfogy, a lakoma véget ér. Záróakkordként a manták felszántják az aljzatot, fejúszójukkal fölkavarják a homokot, hogy elcsípjék a plankton maradékát.

Ezekkel a fantasztikus állatokkal a Magazin júliusi lapszámából ismerkedhet meg.