Kristálybarlang

ÍRTA: NEIL SHEA
FÉNYKÉPEZTE: CARSTEN PETER

Részlet a National Geographic Magazin 2008. novemberi lapszámából

Több százezer éven keresztül kalcium-szulfáttal telített, magmától fölforrósodott talajvíz szivárgott be a Naica-hegy barlangjaiba. Ahogy hűlt a magma, 58 Celsius-fok körül állandósult a barlangi vizek hőmérséklete. Ezen a hőfokon az oldott kalcium-szulfát molekulái mint mikroszkopikus téglák lerakódtak, s létrehozták az óriási szelenitkristályokat.

A hőmérséklet ingadozása, esetleg a környezet egyéb tényezőinek zavaró hatása lehet az oka, hogy a Naica-hegy más barlangjaiban csak kisebb kristályok alakultak ki. A Kristálybarlang belsejében azonban a körülmények évezredeken át nem változtak. Odafent tűzhányók tomboltak, jégkorszakok egymásutánjai szabdalták a Föld felszínét. Eközben a barlangmélyi csönd, a már-már tökéletes állandóság ölelésében a kristályok szépen gyarapodtak, egészen 1985-ig, amikor a talajvízszint csökkentésén igyekvő bányászok nagy teljesítményű szivattyúikkal – persze tudtukon kívül – a barlang vizét is leeresztették.

Ennyi csoda láttán az ember hiába is keres méltó hasonlatot. García-Ruiz – aki úgy érezte, időtlen nyugalmú katedrálisba jutott – csak úgy emlegeti a Naica-hegy barlangját: „kristályok Sixtus-kápolnája”. Jelen pillanatban is kutatók és barlangászok hada vizsgálja, filmezi a kristályrengeteget. Stein-Erik Lauritzen, a norvégiai Bergen egyetemének geológiaprofesszora tórium- és uránizotópos kormeghatározáshoz gyűjt mintákat. Első eredményei szerint a barlang legnagyobb kristályai már közel 600 ezer évesek. Az Új-mexikói Műegyetem barlang- és karsztkutatója, Penelope Boston mikroorganizmusok után nyomoz a kristályok között. Az Anna Maria Mercuri vezette olasz kutatócsapat pollenszemeket talált egyik-másik kristály belsejében, a zárványként ott rekedt, García-Ruiz által is megvizsgált apró folyadékcseppek „időkapszuláiban”. Mint kiderült, a virágporszemek úgy 30 ezer évesek – eszerint Mexikónak ezt a tájékát annak idején nem szikkadt sivatag, hanem zöldellő erdő borította.

Az egyik hosszú és karcsú kristálygerenda tövén mély vájat húzódik: valaki minden valószínűség szerint megpróbálta kivágni az oszlopot. A süket csöndben, fejlámpája pislákoló fényénél fűrészével küszködő bányász persze jó okkal veselkedett neki: egy-egy kristályért több tízezer dollárt is megadnának a gyűjtők, ha ebből a barlangból való.

A bánya tulajdonosa utóbb súlyos acélkaput szereltetett a bejáratra, hogy kívül rekessze a fosztogatókat. Egyelőre elegendő ez a védelem, de ki tudja, meddig; végtére is a bányászok ma már nagy teljesítményű fúróval meg robbanóanyaggal dolgoznak. Ráadásul Mexikóban a ritka ásványok korántsem részesülnek olyan komoly védelemben, mint a régészeti leletek; utóbbiak megmentésére akár a bányaművelést, az építkezést is felfüggesztik.

Elképzelhető, hogy a víz elszivattyúzásával megpecsételődött a Naica-barlang kristályainak sorsa. A kristálygerendákat annak idején a barlangüreget kitöltő víz tartotta meg és óvta a behatásoktól. Ma viszont már csak levegő járja át a barlangot, így a gerendák idővel már a saját súlyuktól meggörbülhetnek vagy eltörhetnek, a beáramló gázoktól (például a szén-dioxidtól) pedig elveszthetik opálos ragyogásukat. A tulajdonos – a Peñoles cég – igyekszik megóvni a kristályokat, de nincs mese: a fő tevékenység mégiscsak az érctermelés. Márpedig a bányászat – a fúrás, a robbantás, a szállítás – súlyosan veszélyezteti a barlang épségét.