Nagy fogak, gyenge harapás

A 200 kilogramm tömegű kardfogúmacskák a mai oroszlánokhoz hasonló méretűek voltak, de a 10 000 éve kihalt észak-amerikai Smilodon fatalis egyértelműen vesztett volna az oroszlánnal vívott képzeletbeli harapási versenyen. (A kardfogúmacskákat nagyon gyakran – helytelenül – kardfogútigriseknek is nevezik, ám a mai tigrisektől – és az összes macskafélétől – teljesen eltérő evolúciós vonalat képviselnek.)

„A Smilodon fatalis esetében a rágóizmok által kifejtett harapási erő viszonylag gyenge volt, talán egyharmada egy hasonló méretű oroszlán harapási erejének, és a koponyája nem bírta volna el a vergődő zsákmány által kifejtett külső terhelést” – írta le véleményét az a kutatócsoport, amelyet Colin McHenry, a Newcastle-i Egyetem mérnöki, valamint környezettudományi és biológiai tanszékének tudósa vezetett.

A kardfogúmacskák harapását már korábban is tanulmányozták, de McHenry és munkatársai alaposabb és pontosabb elemzést tettek közzé az Amerikai Tudományos Akadémia folyóiratában (PNAS).

A csoport a kardfogúmacska állkapcsának és koponyájának számítógéppel készült háromdimenziós modelljeivel szimulálta az állat harapását. A kutatók CT-képeket készítettek a Smilodon fatalis – valamint összehasonlításul a mai oroszlánok – koponyáiról, amelyek alapján azután megalkották a koponyák háromdimenziós számítógépes modelljeit.

A számítógépes képeken a melegebb (sárga, piros) színárnyalatok az erős igénybevételnek kitett helyeket jelzik, a hidegebb (kék) színek pedig a kevésbé terhelt területeket. Minél nagyobb „megterhelésnek” tették ki a tudósok a szimulált koponyát, annál nagyobb erőhatás nehezedett az állat állkapcsára és óriási szemfogaira.

A kardfogúmacska koponyájával ellentétben a számítógéppel modellezett oroszlánkoponya ugyanolyan terhelésnél jórészt mélykék színű maradt.

Az eredmények először zavarba ejtők, hiszen tudjuk, hogy a kardfogúmacskák nagy állatokat – például mamutot, bölényt és lovat – zsákmányoltak. A tudósok úgy vélik, hogy a mintegy hárommillió éve föltűnt ősi macskaféle nagy tömegével és erősen fejlett karmaival először ledöntötte zsákmányát a földre, és csak azután harapott bele. Feltehetőleg egyetlen jól irányzott harapással átszúrta a torkát, és így halálos sérülést okozott. Áldozatának húsát valószínűleg nem tépte, hanem szinte szeletelte az állkapocs- és nyakizmainak együttes erejével irányított hatalmas fogaival.

A mai oroszlánok kitartó, erős harapással fojtják meg áldozatukat, talán ez magyarázza, miért fejlődött ki náluk az evolúció folyamán erősebb általános harapóerő.