Színtiszta átverés

Írta Natalie Angier
Fényképezte Christian Ziegler
Részlet a Magazin most megjelent augusztusi lapszámából

Macbeth, mint emlékszünk rá, azt a jóslatot kapja, hogy nincs mitől tartania, amíg az erdő fái meg nem indulnak a vára felé. Imigyen sóhajt föl erre a zsarnok: „Ki toboroz erdőket? / Hol a fa, amely kilép a földből?” (Szabó Lőrinc fordítása) Az a gyanúm, Macbeth igencsak másként látta volna a jövendőt, ha történetesen elvetődik a panamai Barro Colorado-szigetre. Este kilenc óra van már, sötét az ég. Fejlámpám fénysugarában hajszálra úgy tűnik, mintha megelevenednének a fák. Ágak-bogak válnak le róluk, önálló életre kelve megindulnak, amerre éppen kedvük tartja. Tízcentis gallyacska zümmög tova fölöttem, aztán nekipuffan egy közeli ágnak. Citromzöld levél mászik elő a megbarnult avarból, kutat egy ideig, majd amikor nem talál semmi ehetőt, újabb avarkupac alá fúrja be magát. Közelebb megyek, tüzetesebben szemügyre venni a különös szerzeteket. Tudom én jól, hogy rovarokkal van dolgom, mégis elkápráztatnak az apró részletek, az állhatatos igyekezet, amellyel ezek a kis lények megpróbálják becsapni a prédájukat és ellenségeiket.

Az a repülő gallyacska valójában egy botsáska, a Phasmatodea rend egyik képviselője. A megszólalásig hasonlít egy darabka fakéregre, hengeres testét, fejét itt is, ott is bimbózó rügyekhez, lehullott levelek csonkjához hasonló rücskökbütykök tarkázzák. Napközben alig mozdulnak a ravaszdi kis rovarok, lehetetlen megkülönböztetni őket erdei környezetüktől. Ami azt illeti, pontosan ez a céljuk: eltűnni a ragadozók elől. Ám amikor leszáll az éj, fölélednek tetszhalott állapotukból, táplálék után indulnak a lombok között, az erdei avarban. Más nem, csak az elemlámpa fénye leplezi le őket: a sötétbe hasító kéve fölfedi ősidők óta csiszolódó rovarfortélyaikat.

A hasonulás képessége, a mimikri hol vonzza, hol taszítja az embert. Kisgyerekként imádunk jelmezt ölteni, másnak mutatkozni. Azzal pedig, hogy másvalaki szerepébe helyezkedünk, elsajátítjuk a beleélés képességét. A hagyományok ihlette jelmezes rituálékat, például a maszkos Halloween-ünnepet és a latin-amerikai halottak napját viszont sokszor legbelsőbb szorongásaink hatják át. A horrorfilmek pszichopata gyilkosa rémisztő álarcot visel, Edvard Munch Sikoly című képének alakjára emlékeztet; Alfred Hitchcock Psychójának főhőse halott anyja parókáját húzza a fejére, hogy átlényegülhessen. Márpedig akár vonz, akár taszít, a természetben működő mimikri színtiszta átverés.

A vadon lakói minden trükköt felvonultatnak, hogy becsapják egymás érzékszerveit. A tudomány csak mostanában kezdte lajstromba venni az állatok, növények szélhámosainak seregét, feltárni a sokféle álöltözet létrejöttének evolúciós és genetikai hátterét. Az álöltözet leggyakrabban arra való, hogy elrejtse viselőjét a ragadozó vagy a préda, illetve nemritkán mindkettő elől.

Panamában egyszer láttam egy imádkozó sáskát – döbbenetesen hasonlított a mezei katánghoz. Álcája kettős szerepet töltött be: prédája, a levélevő rovarok, és a rá leső hüllők, madarak elől is elrejtette. Ami azt illeti, vannak olyan csalók is, akik nem rejtőzni igyekeznek, éppenséggel fel akarják hívni magukra a figyelmet. A horgászhal csaliként használja, billegeti-lengeti gilisztaszerű fejnyúlványát, így fogja el az apróhalat. A Bulbophyllum nemzetségbe tartozó orchideák bíborba játszó óriási virágai bűzlenek, akár a rothadó hús, küllemükkel és szagukkal is mágnesként vonzzák a billegetőlegyeket. Azok meg, miközben virágról a bibén tiblábolva beporozzák az orchideát.

A mimikri működését mindig az szabja meg, hogy melyik a célközönség legjobban teljesítő érzékszerve. Meglepő dolgok sorát olvashatja minderről, nagyszerű képek kíséretében a Magazin most megjelent augusztusi lapszámában.