Állat-jósok

Beszámolók a világ minden tájáról
A 2004 decemberében az Indiai-óceánon bekövetkezett szökőár az emberiség történelmének egyik legborzasztóbb természeti katasztrófája volt. Több mint negyedmillió ember vesztette életét. Számos beszámolóról tudunk azonban az állatvilágban történt lenyűgöző túlélésekről. Vadőrök állítása szerint az India déli partjainál tartózkodó flamingók megmagyarázhatatlan módon hirtelen biztonságosabb erdők felé menekültek több órával a szökőár előtt. A Srí lankai kutyák megtagadták rendszeres kora reggeli sétájukat. Egy thaiföldi faluban a bivalyok pánikszerűen felrohantak egy dombra, és ezzel megmentették a falubeliek életét, akik az utolsó percekben követték őket. Az elefántok, vaddisznók messzire menekültek a tengertől. Miért pusztult el 2004-ben a katasztrófákban ilyen feltűnően kevés állat? Vajon észleltek olyan jeleket, amelyeket mi nem érzékeltünk? A tudósok eltérő véleményen vannak.

Az i. e. 4. században egy történész feljegyezte, hogy „patkányok, férgek és bogarak”, tömegével hagyták el a görögországi Helike városát körülbelül öt nappal azelőtt, hogy a város egy heves földrengés következtében a tengerbe süllyedt.

A 18. század közepén a Lisszabont sújtó hatalmas földrengés szemtanúi órákkal a katasztrófa előtt felfigyeltek a pánikszerűen repülő madarakra és az üregeiket elhagyó patkányokra és egerekre. A közelmúlt katasztrófái sem képeznek kivételt. A Szent András-törésvonal árnyékában tucatnyi történet kering olyan esetekről, amikor a háziállatok előre figyelmeztetni próbálták gazdáikat a földrengésekre. Egy kaliforniai lakos, James például azt állítja, hogy megoldotta a földrengések előrejelzésének problémáját – méghozzá igen szokatlan módon. Áttanulmányozza az elveszett állatokról szóló hirdetéseket a kaliforniai újságokban, és azt állítja, hogy ugrásszerű emelkedést lát a közvetlenül a földrengéseket megelőző napokban elveszett állatok számában.

A Channel ajánlata A Délkelet-Ázsia partjain 2004 karácsonyán végigsöprő, és 150 ezernél is több emberi életet követelő gyilkos szökőár hatására ismét beszédtémává vált az a sokat vitatott teória, mely szerint az állatok képesek előre megérezni a közelgő katasztrófákat. Az elméletre a számtalan bizonyíték ellenére sokan mindmáig megalapozatlan pletykaként tekintenek, ezért a film most tudományos kísérletek és szájhagyomány útján terjedő megdöbbentő történetek segítségével megpróbál a kérdés végére járni. A mélyreható és érdekfeszítő vizsgálatsorozat nyomán elénk táruló kép nem csupán meggyőző, de előremutató is egyben, mert olyan lehetőségekkel kecsegtet, melyek akár emberi életek megmentésére is alkalmasak lehetnek a jövőben. A National Geographic dokumentumfilmje október 13-án (kedden) 17 órától tekinthető meg.

„Három nagyobb újság 1979-től jegyzett napi jelentéseit vizsgálva meg tudom mondani az átlagot. Amikor felfedeztem, hogy a Mercury News-ban keresett elveszett macskák átlaga 10 éven keresztül 3–4 volt, majd hirtelen 27-re szökött fel, ez igazán felkeltette a figyelmemet.” – emlékszik vissza James, aki leginkább elhíresült kijelentését az 1989-es baseball világkupa alatt tette: „Ezen a napon, 1989. szeptember 22.-én, az elveszett kutyák száma 57-re ugrott a szokásos 15-ről. Közben San Fransiscónál és Santa Cruznál bálnák vetették magukat partra. Postagalambok vesztek el. Nos, mindez az elmúlt 3 év legnagyobb dagályának közeledtével esett egybe, amiről tudtam, hogy október 14-én fog bekövetkezni. Tehát október 13-án felhívtam a Gilroy-i sürgöny nevű újságot, hogy bejelentsek egy nagy Világkupát megrengető földmozgást.”

Négy nappal később egy óriási, a Richter-skála szerinti 7, 0-ás földrengés következett be közvetlenül a Világkupa 3. mérkőzése előtt. A rengés több mint 5 milliárd dolláros kárt okozott. James azt állítja, hogy azelőtt és azóta is több tucat földrengést jósolt meg és nem foglalkozik vele, hogy a legtöbb szeizmológus elutasítja elméleteit.

A kígyók is érzik a veszélyt

1975 februárjában a kínai Haicheng városban az állatokat megfigyelő kutatók figyelmeztették a város vezetőit, hogy a kígyók és földigiliszták a kínai tél fagyos hidegében elhagyták telelőhelyeiket. A vezetők cselekedtek és tömeges kitelepítést rendeltek el. Néhány óra múlva óriási földrengés következett be, ami lerombolta a várost. Azonban több ezer életet sikerült megmenteni.

A japán mondavilág bővelkedik a földrengéseket megelőző furcsa állati viselkedések leírásában. Dr. Motoji Iteya geológus professzor jól ismeri az úgynevezett „földrengésharcsa” japán legendáját. A híres népmese szerint egy óriásharcsa általában egy passzív, kezelhető lény, aki a folyók iszapos fenekén rejtőzik, földrengéseket jelez elő hirtelen és vad vergődésével. A halászok a gyakori halak eltűnéséről és a mélytengeri élőlények felszínre emelkedéséről beszélnek.

Mi a jel?
De vajon mire reagáltak az állatok, amit az emberek nem észleltek? Néhány tudós úgy véli, hogy az óriási katasztrófák előtt apró változások történnek a környezetben, amire az állatok érzékenyek. Ikeya az Osakai Egyetem geológusaként a Kobe-térség alapkőzeteinek vizsgálatával kezdte kutatását. A gránitnak és kvarcnak sajátos elektromos tulajdonságai vannak. Ikeya úgy gondolja, hogy a növekvő nyomás a Kobe alatti kvarcrétegekből óriási elektromágneses energiakisugárzást váltott ki. Ha Ikeya magyarázata helytálló, bizonyítania kell, hogy az állatok érzékelik ezeket a jeleket. Ikeya halakon és hüllőkön kezdett kísérletezni. Az akvárium két végére elektródákat kapcsolt. Úgy vélte, szimulálhatja az elektromágneses zavar által előidézett hatásokat, ha a két elektróda között alacsony feszültségű elektromos áramot kelt. Az összes alanya közül a legendás harcsa tűnt a legérzékenyebbnek. Reméli, hogy a harcsa-őrszemeket egész Japánban használni fogják.

Az állatkert zajos
Liz von Muggenthaler bioakusztikus újszerű kísérletet tervezett. Kollégájával, Mike-kal együtt rezgésérzékelőket fektettek le állatkerti állatok kifutójában. Ezek akár egy ember lépéseit is képesek több méterről észlelni. Kollégái az utcán, egy féltonnás vasoszlopot emeltek fel majd ejtettek le, ami által lökéshullámot keltettek. Az állatok reakciói azonban jelentéktelenek voltak. Egy állatkerti környezetben, ahol a háttérzaj és rezgés állandó tényező, nehéz pontosan meghatározni mire válaszolnak az állatok.

Elastic Wawement Generator) szerkezettel a cincinnati állatkertben. Az EWG segítségével mesterséges rengéshullámokat keltettek; Liz von Muggenthaler az állatok reakcióit vizsgálta.” />

Ernest Hauser az általa kifejlesztett „EWG” (Elastic Wawement Generator) szerkezettel a cincinnati állatkertben. Az EWG segítségével mesterséges rengéshullámokat keltettek; Liz von Muggenthaler az állatok reakcióit vizsgálta.

Elefánt-műszer
Dr. Caitlin O’Connell-Rodwell, a Stanford Egyetem biológusa 13 éve jár a namíbiai Etosha Nemzeti Parkba. Majd 200 kilométerre a legközelebbi várostól, a Kalahári-sivatag peremén lévő állomás távol van a civilizációtól. Leírták, lefilmezték, hogy a fiatal bika a földre fektette ormányát. Előrehajolt, a két elülső lábára támaszkodva. Valamire nagyon koncentrált abban az irányban. Egész csordák hirtelen megdermednek, és úgy tűnik valami olyanra koncentrálnak, ami az emberi érzékelés határán kívül esik. Caitlin szerint az elefántok hiperérzékeny ormányukat a földre fektetve képesek a nagy távolságból érkező szeizmikus rezgések észlelésére. Úgy gondolja, hogy ezeket az alacsony frekvenciájú hangokat a nagy távolságokból történő kommunikációhoz használják. O’Connell-Rodwell és csapata mesterséges rezgések segítségével terelte vissza ez évben a nemzeti parkból elkóborolt elefántbikákat, amiről a National Geographic Online is beszámolt.

2004. december 26-án az infrahangérzékelő állomások globális hálózata rémisztő, túlvilági hangot fogott. Az óceánfenék morajlása volt ez, amely több száz mérföldön keresztül megrepedt és hirtelen több mint 20 métert emelkedett, hihetetlen mennyiségű vizet mozgatva meg ezzel. Nem sokra rá több mint 250 ezer ember veszítette életét az emberiség történetének egyik legpusztítóbb szökőárjában. A szökőár 800 km óránkénti sebességgel tartott a partok felé, azonban a szeizmikus impulzus a vízen és szárazföldön tízszer gyorsabban terjedt.

Dr. Pruthu Fernando természetvédelmi biológus az utóbbi 15 évben a vadelefántok mozgását tanulmányozta. Rádióadóval ellátott nyakörvet használva feltérképezte a területüket, az egyes példányok legelési szokásait. A parkban tartózkodó körülbelül 500 elefánt közül kettőt lehet műszeresen követni.

Ezeket GPS jeladóval látták el. A nyakörvek 4 óránként elküldik az elefántok koordinátáit egy műholdra, ami Yalába továbbítja ezeket. Hét órával a szökőár megérkezése előtt egy 15 éves nőstény koordinátái a park egy távoli pontját jelezték, körülbelül 300 méterre a parttól. Körülbelül reggel 9 órakor rontottak a partra a hullámok. Amikor délelőtt 10 órakor a műhold újra továbbította az elefánt helyzetét, úgy látszik, hogy csupán néhány száz métert mozdult el, a parttal majdnem párhuzamosan. Tehát semmi pánikreakciót nem mutatott.

„Nem tudjuk pontosan, mi történt ott, ahol az elefánt tartózkodott. A szökőár lerombolta a területet de az elefánt túlélte ezt.” – meséli Fernando.

Az oaklandi állatkert (Kalifornia) nőstényelefántja áll egy fémlapon. A lap segítségével Dr. Caitlin O’Connell-Rodwell az elefántok szeizmikus érzékenységét vizsgálja. A kutatónő feltételezése szerint az állatok a rezgések segítségével képesek a kommunikációra.

Víziló-riasztó
Amikor egy víziló hangot ad, az orrlyukain keresztül zümmög, amelyekben egyébként billentyűk vannak. Tehát a hangot az orrán keresztül adja ki és nem a szájon át. Nagyon alacsony frekvenciájú hang és nagy távolságra jut el. Egyértelműen fenyegetés Egy hímnek üzen így egy másik hím, ezzel az alacsony frekvenciájú hanggal próbálja megfélemlíteni a másikat. Ha az állatok az infrahangokat fenyegetésre és figyelmeztetésre használják, ez magyarázatot nyújthat a más források, például földrengések és szökőárak által keltett infrahangokra adott reakcióikra.

Dr. Fernando véleménye logikus gondolatmenetet tükröz: „Szerintem teljesen valószínűtlen, hogy a vízilovak, vagy más állatok kifejlesztették volna a szökőár elkerülésének képességét. Amikor ezeket a földrengések által előidézett infrahangokat hallják, amely nagyon ritkán fordul elő, valószínűleg megrémülnek a széles szögből és nagy távolságból érkező mély, súlyos hangtól és csupán távol akarnak kerülni tőle. Ez tehát egyszerűen szerencse. Nem alakítottak ki a szökőár elkerülésére külön viselkedést, viszont képesek reagálni az infrahangra és ez kommunikációs céllal alakult ki.”

Kapcsolódó cikkek: