Megérthetjük az állatok nyelvét? 2. rész – Majombeszéd

Dr. Marc Hauser a Harvard Egyetem pszichológia professzora szerint a valódi nyelv felülmúlja az egyszerű kommunikációt: „A nyelv bizonyos értelemben azonos a kommunikációval, de több is annál. Azt is kifejezi, hogy az elme milyen képességgel rendelkezik a körülöttünk lévő világ elemeinek kifejezésére. És az is fontos ismérv, hogy a nyelv lehetővé teszi az egyes önálló elemek, a szavak jelentéssel rendelkező nagyobb egységekbe rendezését.”

Szavakat mondanak
A kisebb kutyához hasonló méretű fehérbarkójú cerkófok társas életmódot folytatnak, családi kötelékben élnek. Sokféle ragadozó tizedeli őket. A legtöbb állatfaj egyedei egy mindenféle veszélyhelyzetre figyelmeztető, általános vészjelzést hallatnak közvetlen veszély esetén, azonban egy olyan homályos kiáltás, hogy „SEGÍTSÉG!”, vagy „FUTÁS!” tragikus következményekkel járna a cerkófok esetében. Mivel különféle ragadozók támadhatnak rájuk, a hatékony menekülés előfeltétele a ragadozó kilétének ismerete.

Amikor megpillantanak egy kígyót, akkor azonnal vészkiáltást hallatnak, és szemmel tartják a betolakodót. A „LEOPÁRD” jelzés hallatán az összes majom fejvesztve a legvékonyabb ágakra rohan, ahová a nagymacska már nem követheti őket. A „SAS” kiáltásra az összes majom a lehető legsűrűbb lomb takarásában keres menedéket. Akkor tehát állíthatjuk, hogy ezek a majmok rendelkeznek a „leopárd”, „kígyó”, és „sas” szavakkal?

Az 1970-es évek végén egyes kutatók arra az álláspontra helyezkedtek, hogy a válasz igen. Más kutatók, például Dr. Hauser, némi kétkedéssel kezelik ezt a jelenséget is: „Ez volt az első utalás arra, hogy az állatok rendelkezhetnek olyasmivel, amit mi szavaknak nevezünk. Ám ha alaposabban szemügyre vesszük ezt a kommunikációs rendszert, rá kell jönnünk, hogy nagyon, nagyon különbözik az emberi szavak rendszerétől. Ha az állatok által használt rendszer valóban hasonlítana az emberére, akkor nem lenne oka, hogy a környezet csekély számú elemét írja csak le, és ott megálljon. Amint kialakult a hangalak és a veszélyforrás közti megfeleltetés, akkor ennek a megfeleltetésnek a mintájára tetszőleges hangokkal tetszőleges tárgyakra vagy jelenségekre utalhatunk. A szavakkal leírt jelenségeknek robbanásszerűen kellene szaporodniuk.”

A másik alapvető különbség pedig az, hogy amikor az állatok kommunikálnak, akkor az itt és most leírására korlátozódik információcseréjük.

Az igazi beszéd
Az 1950-es években Keith és Catherine Hayes nyelvtanítási kísérletbe kezdett egy Viki nevű csimpánzzal. Viki a Hayes család gyermekeivel együtt nőtt fel, és elkezdték beszélni tanítani. A haladás nagyon lassú volt. Viki szótára négy év után is mindössze négy szóból állt: „mama”, „papa”, „csésze” és „fel” (mom, dad, cup, up). A kísérlet eredménytelensége elkedvetlenítette azokat, akik tudományos áttörésben reménykedtek. A kísérletek egybeestek egy másik fontos tudományos felfedezéssel. Bár az emberszabású majmok külsőleg és viselkedésükben nagyon hasonlítanak ránk, gégefőjük felépítése és helyzete miatt képtelenek olyan hangképzésre és beszédre, mint az emberek.

Az emberek és az emberszabású majmok között óriási a távolság. Dr. Hauser: „Számomra az elme törzsfejlődésében az a legcsodálatosabb, hogy az állatok minden bizonnyal évmilliók óta rendelkeznek a gondolkodás valamilyen szintű képességével. Akár összetett elképzeléseik is lehetnek a világról, de azokat nem tudják szavakba önteni. Az ember és az emberszabásúak közti szakadékot épp a beszéd megléte jelenti.”

Jelbeszéd
Dr. Penny Patterson éveket töltött azzal, hogy bebizonyítsa, az állatoknak is vannak nyelvi képességeik, annak ellenére, hogy nem tudják beszédben kifejezni gondolataikat. Kokóval, a gorillával 1972-ben kezdett kísérletezni. Tudta, hogy Kokó sohasem lenne képes beszélni, ezért az Egyesült Államokban használatos jelbeszédre tanította. Ahogy teltek az évek, a gorilla lassan felcseperedett, és ezzel párhuzamosan nőtt a szókincse is. Mostanra ezer jelet sajátított el, és megért kétezer kiejtett szót.

Koko igazi sztár lett. És a kutató meg sem próbálta a tudományos szabatosság látszatát kelteni. Munkássága kétségkívül ellentmondásos. Több főemlőskutató és nyelvész szerint túlságosan nagy jelentőséget tulajdonít egyetlen állat, Kokó eredményeinek.

Az a probléma, hogy mivel a főemlősök nagyon hasonlítanak ránk, könnyebben elhisszük, hogy a gondolkodásukat, elméjüket illetően is olyanok, mint mi.

Majomiskola
Dr. Sally Boysen egy „főemlős-iskolát” üzemeltet az Ohiói Állami Egyetem Csimpánz Központjában. Ő egy lépéssel továbbment. A csimpánzokat sokféle feladat elsajátításra oktatja. A Feladat a szófelismerés: „Figyelsz?” „Melyik a narancs?” „Nagyszerű! Nagyon ügyes vagy!”

A Csimpánz Központban a nebulók az olvasáson, íráson és számtanon kívül mást is tanulnak. Dr. Boysen kutatócsoportja arra is kíváncsi, hogy hangadásaikkal milyen hatékonyan kommunikálnak egymással a csimpánzok. Vajon mennyi adatot képesek egymással közölni?

„Már a csimpánzok természetes hangadásait is vizsgáljuk. Most a hangadások egyetlen csoportjával foglalkozunk csak, az élelmet jelölő ugató hangokkal.”

Emberi állatok – A nyelv Vajon beszélgetnek-e egymással az állatok? Csak megfelelő szótár híján nem értjük őket, vagy a nyelv az, ami az embert megkülönbözteti az állatvilág többi fajától? A madarak dalolnak, az oroszlánok üvöltenek, a csimpánzok pedig fecsegnek – de bírnak-e mögöttes jelentéstartalommal ezek a hangok? A National Geographic filmje a vadon megrögzött „zajongói” közé kalauzolja a nézőket, ahol tudósok egy csoportja mindent elkövet azért, hogy – a papagájtól a kardszárnyú delfinig – szóba eledjen az élővilág legillusztrisabb képviselőivel.

A vadon élő és a fogságban tartott csimpánzok is adnak hangokat, amikor élelmet látnak. Vajon ezek az élelmet jelölő ugatások valódi szavak, vagy csupán érzelmi reakciók?

Dr. Boysen: „Egy nagyon egyszerű kísérletet folytattunk a csimpánzokkal. Lejátszottuk nekik a felvételeket, amit akkor vettünk fel, amikor salátát láttak. A saláta nem tartozik a kedvenceik közé. Ezután egy másik csimpánz előtt négy kép jelent meg a képernyőn, és ezek közül ki kellett választania azt, amire a felvett hang válaszként születhetett. Alaposan meglepődtünk, amikor sikerült nekik eltalálni a helyes választ. Azaz nem csak azt tudták megállapítani, hogy az egyik ételről volt szó, hanem azt is, hogy közülük pontosan melyiket jelölte az ugatás.”

Az emberi fül számára az egyes ugatások egyformának tűnnek. Dr, Boysen most azt szeretné megfejteni, hogyan kódolják a csimpánzok az üzeneteiket: „A következő kísérletek során igyekszünk meghatározni, hogy az ugatás jellemzői közül melyek hordozzák az ételek elkülönítésére alkalmas információt. Vagyis azt, hogy fel tudják ismerni a csokoládét és a szőlőt jelölő ugatások közti különbséget. Ugyanis a két élelmet jelző hang akusztikai tulajdonságai nagyfokú egyezést mutatnak: magas frekvencia, gyors ismétlődés, gyors ritmus. Ezek nagyon különböznek a kevésbé kedvelt ételekre utaló ugatásoktól, amelyek alacsonyabb frekvenciájú, mélyebb hangokat tartalmaznak, és erősen eltérnek a ritmikai elemek is: „u––u—u”, az „u-u-u”-val szemben. Ezek igazán másfélék.”

Ebben az irányban elindulva talán sokkal többet megtudhatunk az embereket és állatokat elválasztó törzsfejlődésbeli különbségekről. Amikor a két fejlődési vonal levált a közös ősről, a csimpánz és az ember önálló fajjá vált, akkor mi a beszéd irányába fejlődtünk, míg a csimpánzok a hangadások kifinomultabb mintázatának kialakítása és érzékelése felé haladtak tovább. Nagymértékben segíti a kutatást, hogy a csimpánzok előszeretettel kommunikálnak hangadások útján, és rendelkeznek legalább a beszéd csírájával.

A cikksorozat első része:
Megérthetjük az állatok nyelvét?