Daisetsuzan

Tűz találkozik a vízzel a legészakibb japán sziget, Hokkaidó közepén, ahol két óriás tűzhányó uralja a Daisetsuzan Nemzeti Park tájait. Ezt mutatja be a Magazin egy csodálatos képriportban.
Tűz találkozik a vízzel a legészakibb japán sziget, Hokkaidó közepén, ahol két óriás tűzhányó uralja a Daisetsuzan Nemzeti Park tájait. Pipáló csúcsaik alatt hótakaró fedi a folyók szabdalta, erdős hegyoldalakat – kavargó zöld, narancsvörös, rozsdaszín és fehér váltakozik az évszakokkal ezen a 230 ezer hektáros területen.
Japán születését a Föld heves vajúdása kísérte. Mozgó kéreglemezek buktak alá a mélybe, ahol a földköpeny olvadt kőzetei összegyűltek, majd tüzet és füstöt kezdtek ontani a hegyek. Bár az Asahi Dake, Hokkaidó legmagasabb csúcsa már sok száz éve szunnyad, a valamivel délebbre emelkedő Tokachi Dake öt esztendeje tört ki utoljára. Hokkaidó hideg, csapadékos szigetén hó lepi be a Föld tüzes méhéből kinőtt csúcsokat. A lehullott hó itt sebesen zubogó vízzé olvad, majd erdőket, mocsarakat és virágokat öntöz. Daisetsuzanban járunk: a Nagy Havas Hegyen. A sűrű növényzet néhány embervágta ösvény kivételével szinte teljesen áthatolhatatlanná teszi a vidéket, amely így maga őrzi az értékeit. Szépen művelt földek övezte nyílt térségeivel, erdeivel és hegyeivel ez a park óriási kincs Japánnak, a világ egyik legiparosodottabb és egyben legsűrűbben lakott országának. Miként a szarvasok, madarak, medvék és nyulak vagy a fák, bokrok és virágok számára is. Az ide ellátogató japán természetjárók néma áhítattal csodálják a tájat.
Tizennyolcezer éve még gleccserek borították ezt a tájat, Hokkaidót pedig földhíd kötötte össze Ázsiával – az ajnuk bevándorló ősei így száraz lábbal kelhettek át ide. Mára kevés ajnu maradt, miután népüket kisemmizték és beolvasztottákHokkaidón, Japán legészakibb szigetén 1934-ben nyilvánították védetté a 2300 négyzetkilométer területű Daisetsuzan Nemzeti Park háborítatlan ősvadonjait. Aktív tűzhányók, számos folyó forrásvidéke, kiterjedt lápok és sűrű erdők találhatók erre, és itt él sok ritka állatfaj is – például Japán utolsó barna medvéinek némelyike. többségi társadalmukba a japánok. E hegyek, e folyók látványa mégis fölidézi ősi szemléletüket.
Minden ajnu falunak megvolt a maga ivorja, azaz gyűjtögetőhelye, ahol népe lazacot foghatott, medvére vadászhatott, fát és bogyókat gyűjthetett. A megélhetésükről gondoskodó állatokat és növényeket az evilágra látogató álruhás isteneknek, szellemeknek tartották. De kamujok voltak egyes élettelen dolgok is, mint a vadászkés vagy a bambuszkunyhó. A kamujok visszatérését a szellemvilágba szertartásokkal, ételáldozattal és imával segítette az ajnu nép. Legfőbb szertartásukkal persze a medvét tisztelték – elvégre tőle kapták a húst, a prémet és szerszámaikhoz a csontokat.
A Numanodaira lápvidék tavai; mocsarai és bükkerdői a japánkertek szellemét idézik meg a vadon közepén
Ide persze jóval kevesebben látogatnak el, mint Japán 28 másik nemzeti parkjába, a híres-nevezetes Fudzsit már nem is említve, ahol százmillióan fordulnak meg évente. A Daisetsuzanba érkező hatmillió turista közül sokan autóbusszal utaznak, hogy útközben nyugodtan élvezhessék az ősz színeit. Mások a sítudásukat teszik próbára az Asahi Dake lejtőin.
A tájat nemcsak szavakkal, de remek fotósorozattal mutatja be a Magazin novemberi száma.