Pengeélen Madagaszkár kőerdejében

írta Neil Shea
fényképezte Stephen Alvarez

Részlet a Magazin novemberi lapszámából.

Rémülten cikázik a gyík, aztán mozdulatlanná dermed a napszítta sziklán. Már érzi a vadász közelségét. Minden kihalt és csöndes, semmi nem mozdul a mármár gótikus katedrálist idéző csipkés kőtornyok, tűhegyes pillérek, ásító hasadékok között. Ám hirtelen megtörik a varázs: papagáj rebben föl rekedtes rikoltással a mészkőszikla réséből. A gyík nekiiramodik, Rakotondravony meg előrelendül. Az ifjú herpetológus ujjait kicsit szétnyitva, óvatosan megmutatja zsákmányát: „Úgy sejtem, vadonatúj fajra bukkantunk!”

A Decken-szifaka, akár a többi makiféle, vélhetőleg kisebb családokban él. Viselkedéséről keveset tudunk, de annyi bizonyos, hogy a tenyerén-talpán kialakult vastag húspárna sokat könnyít a kőpengék között eltöltött mindennapjain.

Már másodszor, vagy talán harmadszor hallom ezt tőle, pedig csak néhány napja érkeztünk meg a madagaszkári Tsingy de Bemaraha Nemzeti Parkba. A biológiai változatosságáról nevezetes Madagaszkár (a helyi fajok 90 százaléka endemikus, azaz egyedül itt honos) különleges tája ez a másfél ezer négyzetkilométernyi védett terület.

Csak Madagaszkár nyugati részén honos ez a csinos főemlős. A tsingy felsőbb szintjein keresgéli táplálékát. Magasra nyúló fák gyümölcsét szüreteli.

A töredezett felszínű, jórészt feltáratlan „bioerőd” legfőbb őre és áthatolhatatlan gátja egy irdatlan mészkőképződmény – a tsingy. A jura időszak óriási karszttömbjét pengeéles kőszálak, szűk hasadékok, nyirkos barlangok labirintusává koptatta az idő. A zord vidék távol tartja az embert, ugyanakkor ezernyi állatnak és növénynek nyújt otthont. Ebben az elszigetelt, különálló világban a kutatók gyakran találnak új fajokat. Még a nagy testű állatok között is lelnek ismeretlenekre: 1990-ben például felfedeztek egy hosszú lábú makit, majd tizenöt esztendővel később (a rendszertanban valamelyest szokatlan módon) John Cleese brit filmkomikusról és természetvédőről adtak neki rendszertani nevet.

John Benson szó szerint húsbavágó feladatra készül – kőpengék rengetegén akarja átküzdeni magát. Malgas nyelven óva int a név, ugyanis tsingy azt jelenti: „csak lábujjhegyen”. A mészkőerődítmény sziklatűi elrettentik a vadászokat és a marhacsordákat, megfékezik az erdőtüzeket.

Steven Goodman – a chicagói Field Museum biológusa – húsz évig élt és dolgozott Madagaszkáron. Valóságos édeni zug, újságolta a nemzeti parkról nagy lelkendezve: „A tsingyk Madagaszkár bámulatos rejtekhelyei. Rendkívüli biológiai kincseket őriznek, völgyről völgyre más világot tárnak értő és laikus elé!”

A kőszirtek mélyén megbúvó szűk hasadékok elnyelik és nagyrészt föld alatti üregekbe vezetik az esős évszakban lezúduló záporokat.

Márciusban jártam a parkban, az esős évszak végén, amikor már rezesedő levelek peregnek a fákról, amikor a tél már lassan felszárítja az avar mélyén csörgedező csermelyeket. Stephen Alvarez fotós szegődött társamul, a tsingyt kitűnően ismerő Hery Rakotondravony lett a vezetőnk. Alig valamivel az államcsíny után érkeztünk Antananarivóba. Az elnököt eltávolították hivatalából, s gyakoriak voltak a zavargások. Miután pedig magunk mögött hagytuk a fővárost, a rendőrségi ellenőrző pontoknál soha nem tudhattuk, letartóztatnak-e bennünket, vagy továbbengednek. Kivénhedt kalasnyikovot markoló szandálos férfiak faggattak bennünket arról, hova tartunk és mi a szándékunk.

Majdnem öt napba telt, mire elértük a tsingyt, de megérte a fáradságot. Ezt bizonyítja a Magazin novemberi cikke is.