A nagy sáskapusztulás titka

Az ember a bibliai időktől fogva küzd a sáskák ellen. Ám a történelem során egyetlen módszer sem lett olyan sikeres, mint a titokzatos erő, amely a sziklás-hegységi vándorsáskákkal végzett.
A Wyomingi Egyetemen dr. Jeff Lockwood több mint tíz éve próbálja kideríteni, miért vált köddé a sziklás-hegységi vándorsáska. Milyen zseniális csodafegyver vetett véget a több mint 3200 kilométer hosszú sáskarajnak? Lockwood beleásta magát az ügybe. A vizsgálódást magán az áldozaton kell kezdenie.
A gleccserjég-elmélet
Talán ígéretes nyomokra bukkanhat a Sziklás-hegység gleccsereinek jegében. Talán Wyomingban a Yellowstone Nemzeti Park közelében húzódó Knife Point gleccser rejti a titok nyitját.
Az erős széllökések évszázadokon keresztül nagyobb rovarfelhőket sodortak fel a hegyekbe, ahol a sáskák halálra fagytak. Ezek a gleccserek egyszerre csapdák és végső nyughelyek a sziklás-hegységi sáskák számára.
Ha Jeff talál egy rovarpéldányt, a DNS-éből talán megismerhetünk néhány síron túli mesét. Vajon hosszú, lassú halál várt rájuk, vagy hirtelen pusztultak el? Az egyik elmélet szerint genetikai hiba terelte a sziklás-hegységi vándorsáskát a kihalás útjára, jóval az első telepesek érkezése előtt. Ha ez igaz, Lockwood szerint az 1875-ös nagy sáskajárás egy haldokló faj utolsó lehelete volt.
A sáskák, amelyeket keresnek, különlegesek. Véletlenül szálltak le ezekre a gleccserekre, és a fagyos idő, amely végzett velük, egyszersmind tartósította is testüket. A gleccserből előkerült rovarok is feltárják titkaikat. Ám a DNS tesztek eredményéből egyértelműen kiderült: a sziklás-hegységi sáska esetében semmi nem utalt régóta tartó hanyatlásra. Nem az időskori végelgyengülésben pusztultak el. Inkább amolyan derült égből villámcsapásszerű hirtelen kipusztulással van dolgunk. Tehát valami más erő törölte el a sáskákat.
„Talán más tudósok magyarázattal szolgálhatnak arra, hogy mi történt az amerikai sáskákkal. Könyvekből és különböző leírásokból próbáltam kihámozni a nyomokat, ezért mindet az utolsó betűig el kellett olvasnom. Olyan jeleket, olyan nyomokat kerestem, amelyeket még senki nem vizsgált meg” – mesélte Lockwood.
A bölény-sáska kapcsolat
Több ezernyi oldal átolvasása után a kutató izgalmas elméletre bukkant. Bármily különösen hangzik, egyes tudósok kapcsolatot véltek felfedezni a sziklás-hegységi sáskák és az amerikai bölények között. Úgy gondolták, hogy a vonuló bölények patái felbolygatták a talajt, és így ideális körülményeket hoztak létre a sáskák számára. A rovarok ugyanis a fellazított talajba sokkal könnyebben le tudták rakni petéiket. Ezen kívül a bölények túlzott legelése is kedvező viszonyokat teremtett a szaporodó sáskáknak.
Ám a bölények 1868 és 1881 között a vadászat miatt a kipusztulás szélére sodródtak. A Vadnyugaton több mint 30 millió példányt mészároltak le. Amikor a sziklás-hegységi sáska eltűnt, már alig ezer bölény élt a térségben.
A bölényektől való erős függés elmélete kissé erőltetettnek tűnik
Az emberek egyre rafináltabb módon próbálták kapcsolatba hozni a sáskákat a bölényekkel. Azt állították, hogy a bölények pusztulása miatt megszűnt valami a sziklás-hegységi sáskák élőhelyén, amire szükségük lett volna.
Ennek az elméletnek azonban van egy nagy hibája. Igaz ugyanis, hogy a bölények csaknem kipusztultak, viszont más legelő állatok, például szarvasmarhák vették át a helyüket. Mi több, 1870 és 1890 között ugrásszerűen megnőtt a legelő állatok egyedszáma az amerikai nyugaton.
A gyenge láncszem
Ekkor azonban szárnyra kapott Lockwood gyenge láncszem-elmélete. A sáskák rejtélye kezd végre megoldódni?
„Rájöttem, hogy eddig nem a megfelelő fejlődési fázist vizsgáltuk. Ha ki akarjuk deríteni, mitől pusztult ki a sziklás-hegységi sáska, azt kell megnéznünk, mi történt a fajjal, amikor az egyedek a legsebezhetőbbek voltak.”
A kutató úgy gondolja, rátalált a sáskák leggyengébb láncszemére. Rájött ugyanis, hogy a sziklás-hegységi sáskák egy bizonyos térségbe jártak petét rakni. Az 1800-as években ez a Sziklás-hegység folyóvölgyeinek vidéke volt.
Lockwood azt is felfedezte, hogy nem csupán a sáskákat vonzotta ez a terület. Kiderült, hogy az 1800-as években virágzásnak indult a mezőgazdaság a völgyekben, ami különös, hiszen ki gondolná, hogy valaki a hegyek között akar farmot építeni? Akkor mi vonzott mégis ilyen sok embert a zord, sziklás térségbe?
A válasz: a bányászat. Akkoriban virágzott az arany- és ezüstipar, és sokan nem úgy húztak hasznot az aranylázból, hogy aranyat kerestek, hanem a bányászok zsebéből próbálták kicsalni a pénzt. Amikor a folyóvölgyekben felbukkantak a bányászok étkeztetésére létesült farmok, a gazdák kiszántották és összetiporták a sérülékeny petéket, amelyekben a sziklás-hegységi sáskák utolsó nemzedékét rejtették. Vagyis a legsérülékenyebb állapotában, peteként pusztították ki a fajt.
A gyenge láncszem-elmélet kulcsa a párzó- és petelerakó-hely
„Intenzív földművelés zajlott a térségben. Lelegeltettük a táplálékkészletet, kiszántottuk a petéket, öntöztük a földeket. Mindezt pontosan ott, ahol a sziklás-hegységi sáskák épp a két invázió közötti időszakot próbálták átvészelni” – tárta fel végső következtetéseit Lockwood.
Amikor megvizsgálta az egyik áldozat tetemét, egyértelmű bizonyítékra lelt: „Kiderült, hogy mi okoztuk a sziklás-hegységi sáskák kipusztulását. A fajjal az 1800-as évek végén a Sziklás-hegységbe érkező földművelő telepesek végeztek.”
Ám ez nem előre kitervelt stratégia volt, csupán véletlen baleset. Jeff Lockwood végre megoldotta a sziklás-hegységi sáskák rejtélyét. Ám segíthet-e a rejtély megoldása abban a reménytelen közdelemben, amely a világ túlsó felén, Afrikában zajlik?
A cikk előzménye a nagy amerikai sáskainvázióról szól, amelyet itt olvashat el.
Az afrikai sáskajárásokról és az ellenük vívott elkeseredett harcról itt olvashat: Sáskaháború Nyugat-Afrikában.