A fehérfejű rétisas világa

A kezdetek
1776. július 4-én, alig néhány órával a függetlenség kikiáltása után a kongresszus máris felkérte Thomas Jeffersont, Benjamin Franklint és John Adamst, hogy tervezzék meg a szárnyait bontogató, új Amerikai Egyesült Államok címerét. Olyan szimbólumot kerestek, amely legjobban kifejezi az új, független nemzetet és annak szabad népét. Az első tervet, amely a történelmi múltból merített, elvetették. Hat év múlva az akkori tervezőket a természet, és egy fenséges élőlény ihlette meg. A fehérfejű rétisas igazi amerikai madárként méltó jelképe egy nagyratörő, ambíciókkal megáldott nemzetnek.

Mit tudunk erről az állatról?
Az évszázadok során a fehérfejű rétisas sorsát legalább olyan drámai fordulatok kísérték, mint magát az Egyesült Államokét. A ragadózó madarak mindennapjai folyamatos harcot jelentenek a túlélésért. Teljes erővel szállnak szembe bármilyen veszéllyel, és nem fogják vissza magukat.

A Mississippi mellékágai és az ehhez hasonló környezet jelenti a fehérfejű sasok számára a tökéletes fészkelőhelyet, ahol a víz szomszédságában, hatalmas nyárfák tetején építik fel otthonukat. Ha szükséges, kiválóan tűrik az ember közelségét, és rendszeresen járnak pisztrángot, egyéb halakat fogni. Fészküket a tél kellős közepén építik, ez jelenti létezésük középpontját, a közelében lévő erőforrásokat hevesen védelmezik. Ha egy ismeretlen sas téved a territóriumuk közelébe, azonnal elkergetik onnan. Hihetetlen manőverekre képesek az ágak között, gyorsaságuk pedig lenyűgöző.

A Channel ajánlata Az Észak-Amerikában élő fehérfejű rétisas ijesztő fehér fejével, élénksárga csőrével és szúrós szemeivel a kontinens legkönnyebben felismerhető légi ragadozója. A National Geographic fantasztikusan fényképezett természetfilmje, „A fehérfejű rétisas világa”, ezeknek a fenséges állatoknak ered a nyomába, bemutatva küzdelmes életüket, s megpróbáltatásaikat. Mikor látható? Március 17-én szerdán 17:00 órakor. A madarat, bár kitűnően alkalmazkodott élőhelye kihívásaihoz, az 1960-as években kis híján utolérte a végzet: az akkoriban széles körben használt DDT olyan súlyosan károsította a tojásait, hogy a szakemberek veszélyeztetettnek nyilvánították. A rovarmérget azóta betiltották, s a fehérfejű rétisasok egyedszáma ismét növekedni kezdett, de a természetvédők mégse dőlhetnek hátra, mert az autók, a magasfeszültségű vezetékek és a különféle toxikus anyagok ma is bőven szedik áldozataikat körükben… A Kuril-tó zsákmányain osztozó szirti sasok és óriásrétisasok a „Kinn az orosz vadonban” című sorozat Kamcsatkát bemutató epizódjában láthatók. Mikor? március 3-án szerdán 16:00 órakor.

A rétisas társas lény, a pár együtt dolgozik a fészek karbantartásán, a fészeképítés a pár összetartozását is erősíti, hiszen a túlélés érdekében muszáj szorosan együtt dolgozniuk. A fehérfejű rétisasok általában két-három tojást raknak, de van olyan időszak, hogy csak egyet. Öt héten át felváltva kotlanak a tojásokon. A költés során egy–másfél órás váltásokban dolgozik a saspár, és míg egyikük a tojásokon ül, a másik élelmet szerez. Ha az élelmiszer beszerzés során egyiküket baj éri, párja egy idő után hátrahagyja a tojást, ezzel azonban mindenét elveszíti. Talán talál majd magának egy másik párt, akivel újra kezdheti, de a területét addig is védelmeznie kell, immár egyedül.

Veszélyben a faj
Amikor az európaiak először partot értek Észak-Amerikában, a kontinens csaknem félmillió fehérfejű rétisast számlált. A telepesek terjeszkedésével azonban ezek a ragadozó madarak célponttá váltak, a költőhelyükként szolgáló fákat pedig sorra kidöntötték. Bob Anderson ragadozómadár-szakértő véleménye szerint az akkori telepesekre az arrogancia és nemtörődömség volt a jellemző: „Az összes ragadozó madarat válogatás nélkül kártevőként kezelték. Mindegy, hogy fehérfejű rétisas, szirtisas vagy rőtfarkú ölyv, valamennyit puskavégre kapták.”

A 20. század kezdetén a fehérfejű rétisasokat Amerika-szerte irtották, Alaszka kivételével, ahol háborítatlanul élhettek tovább. Ám csupán 1917-ig, amikor ott is vérdíjat tűztek ki a fejükre. Az 1950-es évekig több mint 120 ezer rétisast lőttek ki. Az igazi szörnyűség azonban még csak ezután következett. A II. világháború után széles körben kezdtek el DDT-t használni rovarirtószerként. A méreg az egyre csökkenő számú saspopulációt is tizedelni kezdte. A DDT hatására a tojások héja vékonnyá és törékennyé vált, súlyosan csökkentve a sikeres kikelések számát. A madarak egyedszáma hihetetlenül gyorsan csökkent.

Az 1960-as évekre alig 400 pár fehérfejű rétisas maradt az Egyesült Államokban. Az 1970-es évekre, 200 évvel azt követően, hogy címerállatuknak választották, a fehérfejű rétisast hivatalosan is veszélyeztetett fajjá nyilvánították. Amerika erejének szimbóluma a természetrombolás jelképévé vált. Az amerikaiak azonban nem mondtak le végleg hányattatott sorsú madarukról.

A kutatóknak idővel sikerült meggyőzniük a Kongresszust, hogy tegyenek lépéseket a DDT ellen. 1973-ban betiltották a rovarirtószer általános használatát, s a fehérfejű rétisasok populációja szinte azonnal új erőre kapott. 2007-ben az amerikai sas végre lekerült a veszélyeztetett fajok listájáról. Az ember sikerrel lett úrrá saját természetén, új esélyt adva ezzel az anyatermészetnek.

Vízimadarak közössége – ide a zsákmányt!
Októberben a Mississippi felső szakaszán a sasok nem bajlódnak a fészekrakással. A vízimadarak, amelyek hamarosan melegebb égtájak felé veszik az irányt, egy rövid időre nagy számban lepik el a területet.

Az egész évben itt tanyázó sasokhoz Kanadából érkező átutazók csatlakoznak. Sokan több mint 2000 kilométert tettek meg, hogy szabad vízfelületet találjanak. Az összesereglett állatok figyelme a vadászat felé fordul. A fehérfejű rétisasok néha vadkacsára is rámennek, bár a Mississippi sokkal könnyebben elejthető zsákmányt is kínál. A szárcsák ezrével lepik el a folyót. E nyugodt madarak a sasok kedvenc eledelének számítanak. Az erős szél ritka lehetőséget kínál nekik, hogy szitáljanak, azaz egy helyben lebegjenek, hasonlóan kisebb testű ragadozó rokonaikhoz, a kányákhoz. Bár bőven jutna zsákmány mindenkinek, a tolvajlás a sasok vérében van.

Novemberben, mialatt a sasok a Mississippi felső folyásánál összesereglenek, fajtársaik messze északon egy csaknem érintetlenül megmaradt vadonban gyülekeznek. Ez a Chilkat folyó vidéke Alaszkában, ahol a sasokat a lazacok ívása több mint 1500 kilométerről is ide csábítja.

Mivel a fehérfejű rétisasok táplálékában igen fontosak a halak, az ujjaik tövénél, és a talppárnáknál apró szemölcsök találhatók, ez segít abban, hogy megmarkolják a halakat. A csőrük hihetetlen hatékonysággal képes leszakítani a halak és más zsákmányállatok húsát a csontjaikról. A sasok általában igen hosszú időszakokat is kibírnak táplálkozás nélkül. Van egy szervük, amely anatómiailag a nyelőcső tágulata, és ételtároló zsákként szolgál. Ha bőséges a zsákmány, szó szerint pukkadásig zabálják magukat, aztán ha muszáj, akár egy hétig–tíz napig is képesek meglenni táplálkozás nélkül. De amint egy fehérfejű rétisas zsákmányt ejt, biztosak lehetünk benne, hogy másodperceken belül ott terem egy másik, és megpróbálja elorozni tőle. Egy egészséges sas 65km/órás sebességgel képes szárnyalni, zuhanórepülésben pedig a 100 km/órát is elérheti.

A lazacok maguk is drámai utat tettek meg a tengertől idáig, hogy szaporodjanak. Az ívás után hamarosan elpusztulnának, ám így lakomául szolgálnak az itt összegyűlt sasoknak, ahogyan teszik ezt minden ősszel, évezredek óta változatlanul. Akár kétezren is lehetnek a folyónak egyetlen rövid szakaszán.

A tél beköszöntével még mindig lehet zsákmányt ejteni, de hamarosan valamennyi hal jégpáncél alá kerül. Amint a folyó kezd befagyni, a sasoknak még az eddigieknél is muszáj precízebbnek lenniük.

Rétisas szerelem – a fiókanevelés nehézségei
Ha egy hím sas megözvegyül, időről-időre visszajár a fészekhez. Még mindig felügyeli a területét, és karbantartja a fészket. Apró csecsebecsékkel igyekszik még hívogatóbbá tenni azt, és várja egy új tojó érkezését.

Az udvarlás nem tart sokáig, a romantika túl nagy luxus, hiszen rengeteg munka vár az új párra. Mikor a sasok először szállnak le együtt a fészekre, egy kicsit nyugtalanok. Az ágak és a fűcsomók rendezgetése szorosra fűzi a kapcsolatukat, megteremtve az összetartást, amely a hetek múlásával egyre mélyebb és mélyebb lesz majd.

A közös fészekcsinosítás arra utal, hogy hamarosan eljön a tojásrakás ideje. A fiatal tojó által rakott tojás kb. 10 dekagrammos. Védelem nélkül a tojás egy perc alatt megfagyna. A pár mindig nagyon vigyáz a tojásokra, behajlítják lábujjaikat, hogy elrejtsék karmaikat, nem szeretnének kárt tenni a tojásokban. A második tojás – ha van – általában két nappal az első után érkezik. Ezt követően gyakorlatilag megszakítás nélkül váltják egymást, de még ennyi erőfeszítés sem garantálja, hogy a tojások biztosan kikelnek, főleg, hogy a Mississippi felső folyása vidékének összes madara közül a leghosszabb inkubációs időt kell valahogyan túlélniük. Errefelé csak úgy hemzsegnek a tojástolvajok, a mosómedvék és a varjak, úgyhogy mindkét szülő a legkisebb veszélyre is azonnal hevesen reagál.

Ha a tojó fiatal, fogalma sincs, mit kellene csinálnia a kikelt fiókákkal.Nem ritka, hogy a fióka ételért könyörög, de az anyja nem igazán reagál rá, pedig ott az élelem a fészekben. Sőt az sem ritka, hogy az anya pedig nekiáll, hogy saját maga táplálkozzon. Szülő és gyermeke között ilyenkor nem alakul ki kapcsolat. Ilyenkor nem tudja a fiatal madár, hogyan közeledjen fiókájához. Ha párja tapasztaltabb, akkor van remény a fiókák számára a túlélésre. Amihez türelem is kell. A fiókáknak is gyakorolniuk kell, hogy egyáltalán be tudják kapni a falatot.

Előfordul olyan is, hogy a sas pár nem igazságosan eteti két vagy több fiókáját. Ez a testvérek közötti versengés. Egyáltalán nem szokatlan, hogy az idősebb sasfióka fiatalabb és kisebb testvére ellen forduljon. A természet hideg, számító szava azt súgja: minek megosztani az ételt, ha egymaga többet is ehetne?

Ez a jelenség úgy játszódik le, hogy a kisebbik fióka, akit a testvére üt-ver, egyre gyengébb lesz, megbújik a fészekben, szinte felegyenesedni sem mer, az anyjuk pedig mindig azt a fiókát fogja etetni, amelyik a testesebb. Ez az úgynevezett Káin-Ábel szindróma. Egy-egy etetés 5–8, néha 12 percig tart. A nagyobbik fióka alkalmanként akár 30–40 falatot is kaphat, míg a kisebbik jó, ha 6–8 falathoz hozzájut. A testvérek közötti harc azonban előbb-utóbb megoldódik. Vagy így vagy úgy.

A fiókák minden nap átlag 20–40 dekányi halnak megfelelő táplálékot fogyasztanak el. A szülőkön egyre nagyobb a nyomás, és naponta akár négyszer-ötször is kell élelmet hozniuk a fészekbe.

Szárnybontogatás
Tavasszal a folyók mentén élő valamennyi teremtmény sorsa jobbra fordul. A Kanadából itt telelt sasok visszatérnek északra, ottani fészkelőhelyeikre. Az egész évben itt tanyázók számára a tavasz a fiókák kikelésének idejét jelenti.

A zsákmányt néha mások ölik meg helyettük De az ennivalót megszerezni azért még nem veszélytelen. Minden évben megszámlálhatatlanul sok fehérfejű rétisas végzi autók kerekei alatt. Ha csak egyik szülőjüket is elveszítik, a fiókák életben maradási esélyei jócskán lecsökkenhetnek. Tízhetes korukra hétezer új toll nő a levedlett ifjúkori pihék helyébe, és velük együtt új képességek is megjelennek.

Mire eljön a nyár, képesek lesznek repülni is, de ez a tanulás kockázatvállalással jár. A fészkük általában 20 méter magasan található, a sasfiókák az első szárnyalás előtt fel-le ugrálnak, szárnygyakorlatokat végeznek, és felkészülnek rá, hogy végre levessék magukat a fészekből, és megtegyék első útjukat az ég felé.

Sokan tévesen úgy gondolják, hogy a madarakat meg kell tanítani repülni, pedig valójában teljesen ösztönösen csinálják. A szüleikkel ugyanakkor szívesen kergetőznek, talán hogy halat csenjenek el tőlük, meg persze fehérfejű rétisasként ők valódi társas lények.

Az ősz beköszöntével az évszakok körforgása teljessé válik. A Mississippi völgye ismételten a vízimadarak találkozóhelyévé alakul át. A frissen szárnyra kapott fiatal sasok számára eljött a következő nagy próbatétel ideje. Az első szárcsa elejtése sorsdöntő pillanat az ifjú fehérfejű rétisasok életében.

A fehérfejű rétisas nagy túlélő. Szörnyű időszakokon van túl, de most végre nyugodtan élhet. Nagyszerű példája annak, hogy mi emberek igenis képesek vagyunk tenni a saját bolygónkért. A bőséges táplálékforrásnak hála, a fehérfejű rétisasok – fiatalok és idősek egyaránt – már nem is igazán vadásznak, inkább valami rögbiszerű játéknak hódolnak. Alig egyetlen emberöltővel ezelőtt a Mississippi vidékén lehetetlen lett volna nagy tömegben sasokat látni.

Kapcsolódó cikk:
Már nem fenyegeti kipusztulás az USA címerállatát