Csábító gyilkosok

Írta: Carl Zimmer
Fényképezte: Helene Schmitz

Éhes légy szálldos föl-alá az észak-karolinai fenyves mélyén. Észrevesz egy csábítóan vöröslő, édes illatot árasztó foltot. Bódultan telepszik a vörhenyes, húsos levélre, beleszürcsöl a felületén gyöngyöző édes nektárba. De jaj, lábával súrol egy, majd még egy apró szőrszálat! Mire föleszmél, falak zárulnak köré: a levél két fele összecsukódik, a peremén sorakozó tüskék, akár a csapóvas fogai, egymásba kapaszkodnak. A légy vergődik egy ideig, igyekszik szabadulni, de kelepcébe szorul. Dehogyis kínálja édes nektárral a levél: emésztőenzimeket választ ki, amelyek fokozatosan elfolyósítják, feloldják a légy belső szerveit. Laikus gondolat, ám óhatatlanul fölmerül: micsoda megaláztatás lehet egy állatnak, hogy egy növény végez vele…

Az észak-karolinai Wilmingtontól százötven kilométerre találjuk az egyetlen helyet, ahol őshonos a híres Vénusz-légycsapó. De más, nem kevésbé különös ragadozó növényeket is megleshetünk üzelmeik közben a lápos-fenyőerdős szavannán. A kürtvirág kelyhet formál a leveléből, öblös csapdájába nemcsak rovarok, de néha méretesebb állatok is belefulladnak. A harmatfű ragacsos mirigyszőreivel vonja fojtó ölelésébe áldozatát. A tavakban-patakokban tenyésző rence búvárszivattyúként kebelezi be zsákmányát.

Van valami lúdbőröztető az állatokkal táplálkozó növényekben – olyan szépek és elegánsak, nehéz elhinni róluk, hogy ilyen kegyetlen harcmodort választottak. Az élők nagy rendszerének kimunkálója, Carl Linné 18. századi svéd természetbúvár még a gondolatát is elutasította, hogy léteznének rovarevő növények. Isten elgondolásának, a természet rendjének mondana ellent, ha a Vénusz-légycsapó rovarokat enne, jelentette ki. Csak a véletlen műve lehet, ha rovart kap el egy növény; nyilván rögtön szabadon engedi, amint a szerencsétlen fölhagy a kapálózással.

Charles Darwin már nemcsak hogy elfogadta a rovarfogó növények létezését, de mérhetetlenül le is nyűgözte, amit velük kapcsolatban tapasztalt. Nem sokkal azután, hogy Anglia egyik lápvidékén első ízben került közelebbi ismeretségbe egy ragadozó növénnyel (a Drosera nemzetségbe tartozó harmatfűvel), lelkesen közölte: „Jelen pillanatban sokkal jobban érdekel a Drosera, mint a világ összes fajának eredete.” Hónapszám kísérletezett a harmatfűvel: legyeket pottyantott a levelére, és figyelte, amint ragadós mirigyszőreit a növény lassan prédája köré fonja. Tojássárgájával és nyers hússal is próbára tette a Drosera vadászhajlamát.

Ámulattal tapasztalta: egyetlen hajszál súlya is elegendő, hogy összezáruljanak a levelek, ugyanakkor a harmatfű ügyet sem vet a vízcseppekre, bármilyen magasról hulljanak is. Nyilván „súlyos balfogás” lenne tőle, vélekedett Darwin, ha minden kis záporesőre támadásba lendülnie. Az, hogy rá se ránt az esőkre, nem a véletlen, hanem hosszú alkalmazkodás eredménye. Darwin egyéb húsevő növényeket is tanulmányozott; megfigyeléseit 1875-ben Insectivorous Plants (Rovaremésztő növények) című munkájában tette közzé. Megírta például, hogy milyen hihetetlen gyors ragadozó „a világ egyik legcsodásabb növénye”, a Vénusz-légycsapó. Összezáruló levele „időlegesen kehellyé, emésztőtasakká” alakul át, a zsákmányt lebontó enzimeket választ ki.

Azt is megállapította Darwin, hogy a sikeres vadászat után több mint egy hétig zárva marad a Vénusz-légycsapó levele, és a peremén összekapaszkodó tüskék szökni hagyják a legapróbb rovarokat, így a növénynek nem kell minden csip-csup préda emésztésére energiát pazarolnia. A Vénusz-légycsapó döbbenetes gyorsaságát (levélcsapdája tizedmásodperc alatt összezárul) Darwin az állatok izom-összehúzódásához hasonlította. Csakhogy a növényeknek nincsenek izmaik, sem idegeik. Hogyan tudnak akkor ilyen villámsebesen, állatok módjára lecsapni?

A teljes cikket elolvashatja a magazin 2010. júniusi lapszámában.