A homok időtlen szigete

Írta: Roff Smith
Fényképezte: Peter Essick 

 Olyan remek munkát végeztek, hogy miután elkészültek, K’garinak nem akaródzott elhagyni a szépséges vidéket. Elnyújtózott egy különösen szép öböl meleg vizében, s legott álomba szenderült… Míg aludt, Yindingie karcsú és csillogó homokszigetté változtatta őt – a maga nemében a legnagyobbá a Föld kerekén. Testét buja esőerdőkbe öltöztette, bársonyosan halovány bőrét a szivárvány színeivel festette ki, majd szemek gyanánt (hogy K’gari az égre tekinthessen velük) kristályfényű tavakkal ékesítette. A levegőt színpompás madarakkal népesítette be, és hogy az istennő ne legyen magányos, őslakosokat is telepített a szigetre – a bucsullák törzsét, akik továbbadták ezt a teremtésregét. Nyelvükön K’gari az „édenkert” megfelelője lett.

A sziget belsejéből lefolyó csersavas esővíz színezi vörösre a tengert egy nyári zivatar után.

Sok víz mosta azóta e földi paradicsom partjait. Az utóbb betelepültek ma már Fraser-szigetnek nevezik egy skót tengerészkapitány és hitvese után, akik 1836-ban hajótöröttként rekedtek itt az őslakosok között. De hívják bárhogyan is – ez a páratlan szépségű sziget titokzatos módon elbűvöli azokat, akik a közelébe kerülnek.

A Fraser-sziget különös tájai Ausztrália legnagyobb íróit és művészeit is megihlették, ökológiai rendszereinek sérülékenysége pedig oly heves indulatokat keltett az 1970-es évek első jelentősebb környezetvédelmi mozgalmai idején, hogy előbb az ásványdús homok bányászatát szüntették be a szigeten, majd leállították a fakitermelést is. A Fraser azóta afféle bűvös tükörré lett, melyben a helyi lakosság és a látogatók egyre újabb nemzedékei láthatják meg az ausztrál táj finom szépségeit, s gyönyörködhetnek bennük.

Csillagfényben fürdik a McKenzie-tó, a sziget többtucatnyi tavának egyike. Porcukor fehérségű partja, tükörfényű vize napközben sok száz látogatót vonz ide.

Vas-oxidtól vöröslik az Arch-szirt – ám ez csupán egyetlen árnyalat az ásványdús Fraser-szigeti homok színpalettájáról! A homok tápanyagait fölszabadító gombák egyfajta természetes cementként kötik meg az akár 240 méter magas dűnéket, így fák és növények is megélnek itt.

Finom szimatát követő dingó settenkedik a futóhomok folyvást áramló kvarctengere szélén.

A temérdek festmény, vers és prózai mű ellenére sem könnyű bármilyen földrajzi kategóriába sorolni ihletőjüket, a Fraser-szigetet. Nem csoda, hisz az egyik percben még hatalmas páfrányok és bangalowpálmák katedrálist idéző dzsungelében járunk, a másikban már aranyló homoktengerben gyönyörködhetünk egy illatozó eukaliptuszerdő nyiladékán át. Ott, a távolban pedig vadvirágoktól tarkálló, hullámzó parti buckák tűnnek szemünk elé a déltengeri nyár könnyű párafátyola mögül. Errefelé – akár egy forgó óriáskaleidoszkóp tarka mintái – varázslatos hirtelenséggel váltakoznak a különféle tájak, melyeket köznapi ésszel egymástól sok száz kilométerre fekvőnek vélnénk.

A legnagyobb csoda alighanem mégis az, hogy itt szinte minden növény egy oly kevéssé szilárd. talajon terem, mint az egyszerű gombák által megkötött homok.

A teljes cikket elolvashatja a magazin 2010. októberi lapszámában.