Túlélőcsomag

Írta: Rob Dunn
Fényképezte: Martin Oeggerli

Csak áltatjuk magunkat. Azt gondoljuk, miénk a Föld. Pedig nem. Az övék. Még alig sejtjük, milyen sokfélék, milyen változatosak. Nagyvárosok belsejében, falusi kertekben, bárhol, bármikor felbukkanhatnak új meg új alakban. Elég, ha felfordítjuk a lábunk előtt heverő követ, vagy arrébb rúgjuk a fáról hullott kéregdarabkát. Mind különböző, mind különleges.

Olyanok, mintha földönkívüliek lennének, pedig ezen a bolygón mi vagyunk az idegenek. Hozzájuk képest mindenesetre, hisz ők miriádszám, és már időtlen idők óta élnek ezen a bolygón. Gerincesek jöttek és mentek, gigászi szörnyetegek bukkantak fel, tűntek el az idő tengerében. A rovarok eközben folyvást sokasodtak, lassan belaktak minden fát, mocsarat, földet.

Denevérlepke petéje erős nagyításban

Dinoszauruszok kora, emlősök kora, mondogatjuk annyiszor, pedig amióta az első kalandkereső lények meghódították a szárazföldet, a rovarok egyfolytában virágkorukat élik, sokféle alakban és óriási számban gazdagítják a Föld élővilágát. Ma már tudjuk, miért oly különleges a rovarnépség. Régi igazság, hogy a szárazföldi állatok valamiképpen gondoskodnak ivadékaikról: etetik őket, és ha szükséges, harcra is kelnek a védelmükben. A rovarok azonban mások.

Általában nem tartják magukat az állatvilág ősi hagyományaihoz, modernebb, függetlenebb életet élnek. Ennek érdekében jelent meg szaporodásukban két igen ügyes találmány: a kemény héjat fejlesztő pete és a tojócső. Utóbbi valóban különös szerv: a talajba juttatja a petéket. Emeljük csak fel a parkban elsőként kínálkozó követ – több mint valószínű, hogy „rovartojást” találunk alatta. Hántsuk le a korhadó fa törzsét – alighanem a kéreg alatt is rovarpetékre bukkanunk. De nem csak ott; ezer más helyen is. A madár sokáig keresi az alkalmas fészkelőhelyet, a rovaroknak viszont bármi megfelel: fű, fa, levél, talaj, víz és különösen az elhullott állat teteme kiváló terep a peterakáshoz.

A vörös foltsor kémiai reakciót jelez, igazolva: végbement
a megtermékenyítés. A petében égkék azúrlepke, a Föld egyik legnagyobb nappali lepkéje indul fejlődésnek – mire felnő, szárnya fesztávolsága akár
20 centiméter is lehet.

Mely képességük magyarázza leginkább, hogy evolúciós értelemben olyan sikeresek, olyan sokfélék lehetnek a rovarok? Mindenekfelett az, hogy kemény héjú petéket raknak. Így ugyanis fejlődő utódaik jószerével bármilyen körülményeket átvészelhetnek, bárhol életben maradnak. Kezdetben a rovarpete egyszerű formájú volt, sima és gömbölyű. Ám azóta eltelt több mint 300 millió év, a rovarok sokfajta élőhelyet meghódítottak a nagyvilágban, s közben petéik is döbbenetesen változatossá lettek. Az egyik pete pirinyó talajröghöz hasonlít, a másik parányi növényhez. Először észre sem vesszük őket, vagy nem jövünk rá, mit is látunk igazából.

A rovarpete bizarr formákat ölthet, felszínét mindenféle apró herkentyű, függelék boríthatja. Némelyik pete víz alatt fejlődik, hosszú csövecskét növeszt, azon át lélegzik. Akad olyan, amelyik selyemszálon függ, és olyan is, amelyik a széllel sodródik vagy légy hátán utazik. A pete színe is ezerféle lehet: türkizkék, palaszürke, borostyánsárga is van közöttük. Gyakran látni a petéken tüskéket, csavarulatokat, foltokat, sávokat – mintha nem is az evolúció, hanem valami ötletekben tobzódó ötvösmester ötlötte volna ki őket széles jókedvében. Igazából persze a milliófajta pete mind-mind a természetes kiválasztódás műve; belsejükben apró lény vár a jelre, hogy kibújhat a napvilágra. Sokfélesége dacára a rovarpete, csakúgy, mint a hüllők és a madarak tojása, mindig felismerhető jellegzetes alapszabásáról.

A pete héja még az anyarovar testében kialakul. A hímivarsejtek sokáig, akár éveken keresztül várhatnak az alkalomra a nőstény testében, hogy megtermékenyíthessenek egy-egy petesejtet. Aztán a petesejt egyik végén, a mikropüle nyílásán bejut a megtermékenyítő spermium. A kétféle sejt egyesülésével új élet kezdődik. A pete membránjába ágyazódó embrión lassanként megjelennek a szemek, a csápok, a szájszervek és minden más testrész. Közben az e célra formálódott légzőnyíláson jut be az oxigén, és távozik a szén-dioxid.

Ágas-bogas a rovarok törzsfája, petéik is rendkívül sokfélék. Némelyik lepke különleges módon védi burokban született utódait a ragadozók, sőt olykor a növények ellen. A golgotavirágnak például megvan a maga válasza: levelén apró bibircsókokat növeszt. A nőstény lepke petének nézi a göböket, és inkább továbbszáll, másik növényen rakja le petéit. A golgotavirág „műpetéi” persze korántsem tökéletesek – de a lepke látása sem az.

A teljes cikket elolvashatja a magazin 2010. októberi lapszámában.