Óriások végnapjai

Kétméteres kenguruk, orrszarvúnyi növényevők, röpképtelen madárgigászok, hatalmas erszényes ragadozók. Ők alkották régen Ausztrália megafaunáját, legalább félmázsás, de gyakran még sokkal termetesebb állatainak seregletét. Miután megjelent az ember, az óriások zömének nyoma veszett. Máig nem tudni, vajon a jégkorszak áldozatai lettek-e, vagy az ember irtotta ki őket.
Írta: Joel Achenbach
Fényképezte Amy Toensing
Idillien szép borvidéken húzódik a Naracoorte-barlangrendszer, Autóval négy kellemes óra az út az Indiai-óceán (vagy ahogy itt nevezik, a Délióceán) partján fekvő Adelaide-től. Rögtön látni, hogy pazarul érzi magát a szőlő a vörös talajon. Ám csalóka a táj jóindulata: a likacsos mészkőben kanyargó üregek hamar csapdába ejtik a vándort. Alig észrevehető a barlangok szája, legtöbbször telefonasztalkánál sem nagyobb, de aki óvatlanul lép és a mélybe zuhan, örökre odalent rekedhet.
Parkőrök böngészik a Kelly Hill-barlangrendszer csontokban gazdag üledékét. Itt, a Kangaroo-szigeten, aránylag sokáig fennmaradt a megafauna, barlangcsapdába veszett állatok tömegének maradványait fedezték fel a kutatók.
Egy szépreményű ifjú őslénykutató, bizonyos Rod Wells 1969-ben eljött ide, hogy alaposabban földerítse az egyik üreget. Akkoriban még egyszerűen Victoria-barlangnak hívták a turistalátványosságot; a látogatók kedvéért megvilágított járataiba korlát és lépcső vezetett. Wells és társai azonban sokkal mélyebbre merészkedtek, mint a turistasereg – beszuszakolták magukat a barlang szűk, koromsötét hasadékaiba. Az egyik üreg fala mögül hirtelen huzat csapta meg őket. Azonnal tudták: jókora üreg rejtőzik a túloldalon. Wells és egyik társa átpréselte magát a résen. Tágas kőcsarnokban találták magukat. A sziklaterem vörös talaján furcsa holmik hevertek. Wells pillanatok alatt rájött, hogy csontokat lát, méghozzá rengeteg csontot – száz meg száz csapdába esett jószág maradványait.
A Drysdale folyó mellett talált sziklarajz talán az első igazi bizonyíték a megafauna és az ember kapcsolatára. A kép valószínűleg vadászt ábrázol, aki elijeszt egy Thylacoleo carnifexet.
A Victoria-kövületbarlang, ahogy manapság nevezik, nagyjából 45 ezer állat csontmaradványait rejti. A legrégebbi kövületek Ausztrália mai állatnépességénél jóval nagyobbra nőtt lényektől valók. A pleisztocén kor idején ezekből a behemótokból állt Ausztrália állatóriásainak sereglete, szakkifejezéssel: megafaunája. A hajdanvolt óriások menazsériájából már sok állatot ismernek a kutatók. Megkövesedett óriáskígyó, irdatlan, röpképtelen madár, vombatszerű, de orrszarvúnyira nőtt Diprotodon, kétméteres óriáskenguru, tapírszerű és vízilóra emlékeztető szerzet, sőt egy hatméteres óriásgyík maradványai is előkerültek a csonttemetőkből. Hosszan uralta a megafauna Ausztrália élővilágát, ám egy idő után fogyatkozni kezdtek, és végül alig maradtak fél mázsánál nehezebb állatok a kontinensen.
Amint az Adelaide-ben kiállított öntvény is bizonyítja, a csonttörő állkapcsú, erős fogú erszényes oroszlán félelmetes ellenfél volt.
Ahhoz képest, hogy manapság olyan fölkapott téma a dinoszauruszok kihalása, enyhén szólva furcsa, hogy a pleisztocén kori megafauna tagjaival, akik ráadásul egy ideig az ember kortársai is voltak, keveset foglalkozik a szakma és a közvélemény.
Pedig a Tyrannosaurus rexszel és társaival legfeljebb a Frédi és Béniben szívhattak egy levegőt, mamutra és masztodonra viszont még igenis vadászhattak a kőkorszaki szakik.
A teljes cikket elolvashatja a magazin 2010. októberi lapszámában.