Óriások végnapjai

Írta: Joel Achenbach
Fényképezte Amy Toensing

Idillien szép borvidéken húzódik a Naracoorte-barlangrendszer, Autóval négy kellemes óra az út az Indiai-óceán (vagy ahogy itt nevezik, a Délióceán) partján fekvő Adelaide-től. Rögtön látni, hogy pazarul érzi magát a szőlő a vörös talajon. Ám csalóka a táj jóindulata: a likacsos mészkőben kanyargó üregek hamar csapdába ejtik a vándort. Alig észrevehető a barlangok szája, legtöbbször telefonasztalkánál sem nagyobb, de aki óvatlanul lép és a mélybe zuhan, örökre odalent rekedhet.

Parkőrök böngészik a Kelly Hill-barlangrendszer csontokban gazdag üledékét. Itt, a Kangaroo-szigeten, aránylag sokáig fennmaradt a megafauna, barlangcsapdába veszett állatok tömegének maradványait fedezték fel a kutatók.

Egy szépreményű ifjú őslénykutató, bizonyos Rod Wells 1969-ben eljött ide, hogy alaposabban földerítse az egyik üreget. Akkoriban még egyszerűen Victoria-barlangnak hívták a turistalátványosságot; a látogatók kedvéért megvilágított járataiba korlát és lépcső vezetett. Wells és társai azonban sokkal mélyebbre merészkedtek, mint a turistasereg – beszuszakolták magukat a barlang szűk, koromsötét hasadékaiba. Az egyik üreg fala mögül hirtelen huzat csapta meg őket. Azonnal tudták: jókora üreg rejtőzik a túloldalon. Wells és egyik társa átpréselte magát a résen. Tágas kőcsarnokban találták magukat. A sziklaterem vörös talaján furcsa holmik hevertek. Wells pillanatok alatt rájött, hogy csontokat lát, méghozzá rengeteg csontot – száz meg száz csapdába esett jószág maradványait.

A Drysdale folyó mellett talált sziklarajz talán az első igazi bizonyíték a megafauna és az ember kapcsolatára. A kép valószínűleg vadászt ábrázol, aki elijeszt egy Thylacoleo carnifexet.

A Victoria-kövületbarlang, ahogy manapság nevezik, nagyjából 45 ezer állat csontmaradványait rejti. A legrégebbi kövületek Ausztrália mai állatnépességénél jóval nagyobbra nőtt lényektől valók. A pleisztocén kor idején ezekből a behemótokból állt Ausztrália állatóriásainak sereglete, szakkifejezéssel: megafaunája. A hajdanvolt óriások menazsériájából már sok állatot ismernek a kutatók. Megkövesedett óriáskígyó, irdatlan, röpképtelen madár, vombatszerű, de orrszarvúnyira nőtt Diprotodon, kétméteres óriáskenguru, tapírszerű és vízilóra emlékeztető szerzet, sőt egy hatméteres óriásgyík maradványai is előkerültek a csonttemetőkből. Hosszan uralta a megafauna Ausztrália élővilágát, ám egy idő után fogyatkozni kezdtek, és végül alig maradtak fél mázsánál nehezebb állatok a kontinensen.

Amint az Adelaide-ben kiállított öntvény is bizonyítja, a csonttörő állkapcsú, erős fogú erszényes oroszlán félelmetes ellenfél volt.

Ahhoz képest, hogy manapság olyan fölkapott téma a dinoszauruszok kihalása, enyhén szólva furcsa, hogy a pleisztocén kori megafauna tagjaival, akik ráadásul egy ideig az ember kortársai is voltak, keveset foglalkozik a szakma és a közvélemény.

Pedig a Tyrannosaurus rexszel és társaival legfeljebb a Frédi és Béniben szívhattak egy levegőt, mamutra és masztodonra viszont még igenis vadászhattak a kőkorszaki szakik.

A teljes cikket elolvashatja a magazin 2010. októberi lapszámában.