Az óriásvidrák birodalma

A több mint 6000 kilométer hosszú Amazonas a Föld legbővizűbb folyója. Legeldugottabb, legrejtettebb részein, a sűrű, part menti ártéri esőerdők mélyén élnek azok a lények, amelyek úszóhártyás lábaikkal a vízben és a szárazföldön egyaránt otthonosan mozognak: az óriásvidrák. Az Amazonas talán legritkább állatai csak a dzsungel legeldugottabb részein maradhattak fenn. Ezek a majd’ 2 méter hosszú óriások háromszor olyan nehezek, mint a többi folyami vidra. Ahhoz, hogy egy ekkora testet kellő energiával lássanak el, minden nap 4 kiló táplálékra van szükségük.

Száraz évszak – könnyű, majd egyre nehezebb napok
Nyár elején, a száraz évszak előrehaladtával a vízszint háromnegyedével csökken. A homokpadok mellékágakat választanak le. A falánk óriásvidrák főleg halat zsákmányolnak ebben az évszakban, amikor a halrajok az apadó vizű mederben zsúfolódnak össze. Szerencséjükre a száraz évszak kezdetén született vidrakölykök a bőség idején cseperednek fel. Elképesztően sokféle hal népesíti be ezeket a vizeket.

Veszélyben az óriásvidrák! A két és fél méteresre is megnövő óriásvidrát az indiánok vízi tigrisként vagy folyami farkasként ismerik. Személyesen azonban már az őslakosok is egyre ritkábban találkoznak velük, mert sok más nagyteremetű állatfajhoz hasonlóan őket is mindinkább kiszorítják kisebb méretű, alkalmazkodóképesebb rokonaik. Utolsó mentsvárukat Amazónia nehezen megközelíthető, máig háborítatlan élővilágú vizei jelentik; ezek közé tartozik a Guyana déli részén kanyargó Rupunni-folyó, amelynek partjain a megszállott természetvédő Dianne Mc Turk egy vidrarezervátumot üzemeltet. Az óriásvidráknak sajnos szükségük is van a gondoskodásra, mert amúgy is csökkenő állományaikat a határ túloldalán, a brazíliai Takatu-folyó mentén prémvadászok tizedelik. ŰA National Geographic Channel természetfilmje november 2-én (kedden) 16 órakor tekinthető meg.

A vidrák látásuk segítségével vadásznak. Nagy szemeikkel kutatják fel a zsákmányt, miközben lefelé száguldanak a vízben, és így még jobban látják a folyómedret. Ezeknek a fáradhatatlan vadászoknak van még egy titkos fegyverük. Az emberektől eltérően egy vékony, átlátszó hártya védi a szemüket, így még tisztábban látnak a víz alatt. Úszás közben az orrlyukaikat és a füleiket is lezárják. Gyorsan mozognak mert csak egy-két percig tudják visszatartani a lélegzetüket.

A vidrák csoportosan, kitűnő időzítéssel, szinkronúszók módjára igyekeznek kifosztani ezt a víz alatti kincstárat. Vízi farkasok módjára falkában vadásznak. Megrémítik a halakat, majd a sekélyebb vízbe terelik őket. Úszóhártyás lábaik és éles karmaik, mintha csak speciális munkakesztyűk lennének. Egy 30 kilós vidra még egy 2 méteres angolnával is játszva elbánik. Könnyedén kihúzza a vízből, és még elevenen felfalja. Bár a család falkában vadászik, minden családtag külön ejt zsákmányt. Hacsak nem tudja elkunyerálni vagy ellopni valaki másét. A felnőtt állatok ritkán engedik át a prédájukat, de néha azért megosztják a fiatalokkal, persze csak miután ők már teleették magukat.

Fotó: Renaud Avout

Nyáron aztán hőség tölti be a levegőt. Az állatok zihálnak, sót nyalogatnak vagy az árnyékba húzódnak a forróság elől. Néhány héttel ezelőtt a vidrák kedvenc parti fatuskói még vízben álltak. Most csontszárazak. Van, aki szereti a hőséget, de az nem él ilyen bundában. A vidrákat ezen felül legyek, kullancsok és szúnyogok is gyötrik. A száraz évszak kezdetén még hallal teli sekély vizek már eltűntek a nyomasztó nyárvégi hőségben.

Esős évszak – ez sem könnyű
Végül beköszönt az esős évszak, amelynek során 4 hosszú hónapon át szakad az eső. Amikor az esőzés alábbhagy, a vízszint akkor is szüntelenül emelkedik. Az olvadó gleccserek vize folyamatosan ömlik le a távoli Andokból.

A víz kilométerről kilométerre árasztja el az esőerdőt, a maga sajátos és megújuló élővilágával. Legalább is egy időre. Ahogy a víz keresztülnyomul az erdőn, a mélysége több mint 15 méter lesz. Az áradás az értékes alluviális hordalék lerakásával megtrágyázza a talajt. Egyetlen élőhely sem marad érintetlen. Egyesek megsemmisülnek, mások újjászületnek. Minden átalakul.

Az óriásvidrák potenciális
elterjedési területe

Az esőzések végére a folyam egy hatalmas, lassan hömpölygő tóvá válik, amelynek sima felszínét fák és félig elöntött szigetek törik meg. Bár ez csak Amazónia egy része, ezek az „Igapos”-nak nevezett elárasztott erdők mégis hihetetlen sok vízi élőlénynek adnak otthont. A fél évig vízben álló fák, most a halak táplálkozóhelyeivé válnak.

A vidrák száraz évszakban használt kotorékai közül sok víz alá került, így most ideje új otthon után nézni. Az állatok, hogy hírül adják, új rezidenciájuk van, a farkuk tövénél lévő illatmirigyek segítségével megjelölik a területet, majd a lábukkal szétkenik az illatanyagot.

Az elöntött erdők vizében a hordalék és a növényzet miatt rosszabbak a látási viszonyok, így a zsákmányul szolgáló halaknak egy kicsit több az esélyük ellenségeikkel szemben. Ez a zavaros víz is tele van potenciális áldozattal, de már nem olyan könnyű megtalálni őket. Az óriásvidrák követik a halrajokat a fatörzsek útvesztőibe. De ezek között a zavaró akadályok között a család könnyen szétszóródhat. Hangjelzések segítségével maradnak kapcsolatban. Kilenc különböző hangsort használnak az egymás közötti kommunikálásra.

Fotó: Nicole Duplaix

Szoros kötelékek
Az állatok idejük nagy részét társaságban töltik. A fiatal nőstény amikor készen áll a gyermekvállalásra, le kell mondania családja oltalmazó közösségéről. Párjával új csoportot alapítanak. Az óriásvidrák ereje abban van, hogy csoportokban élnek. Például csak egy nagyon óvatos kajmán tud egy egész családot meglepni, mert több szempár figyel egyszerre állandó jelleggel. Az erős családi kötelékek mégis majdnem a faj kihalásához vezettek. A múltban ugyanis, ha egy vadász vidrát talált, az egész családot becserkészhette. Így ezek az állatok ma már Amazónia legritkább emlősei közé tartoznak.

Kapcsolódó cikk:
A jaguárok és az anakondák birodalmában