Vándorló vadak

Írta: David Quammen
Fényképezte: Joel Sartore

Sok állaton lesz úrrá évről évre a vándorösztön. Amikor eljön az ideje, gnúk, darvak, királylepkék, tengeri teknősök vágnak neki csapatostul a nagyvilágnak. Tántoríthatatlanok, mondta róluk egyszer egy biológus. A laikus emberközpontú megfogalmazásában: felsőbb cél lebeg a szemük előtt. A vándorló állatok nem csupán a helyüket változtatják. Ennél sokkal többet tesznek: közös erőfeszítéssel törekednek messzi céljuk felé. Ösztöneikben rögzült megfontoltsággal, állhatatosan és konokul haladnak egyre csak előre.

Mexikói szelindekdenevérek özönlenek elő barlangjukból a texasi Eckert James folyó mellett. Vadászni indulnak, pusztítják a bagolylepkét meg a többi kártevő rovart. Fontos a bő koszt, másként nem lenne elég tejük a kölykök táplálására. Tavasszal milliószám térnek vissza a védett barlangüregbe.

Hugh Dingle biológus szerint minden vonuló, vándorló állatra érvényes az alábbi öt sajátság (ha nem is egyforma mértékben): hosszú időn át változtatják a helyüket, így messzire jutnak eredeti élőhelyüktől; általában vargabetűk nélkül haladnak előre; mielőtt nekivágnak a nagy útnak, sajátosan viselkednek (például buzgón táplálkoznak), energiatartalékaikat beosztják; valamint ellenállnak a kísértésnek, csak a „küldetésükre” figyelnek. A Tűzföldről Alaszka felé tartó sarki csér például ügyet sem vet a csábító illatú heringre, amelyet a Monterey-öböl vizén, csónakjából nyújt felé az ornitológus. A helyi sirályok bezzeg rögtön lecsapnak az ínyencfalatra. A vonuló csér azonban állhatatosan röpül tovább.

De honnan ez a kitartás? „Vándorlása idején az állat még azokra az ingerekre sem reagál, amelyek egyéb körülmények között azonnali választ váltanának ki” – közli a maga szenvtelen stílusában Dingle. Magyarán: szegény pára lélekszakadva, egyfolytában törekszik a hely felé, ahova egyszerűen muszáj megérkeznie. Megint csak emberközpontú megfogalmazásban: azért képes ellenállni a sarki csér minden kísértésnek, mert ösztönei egyre sarkallják. Követ valamit, amit mi, emberek, némi pátosszal úgy nevezünk: magasabb rendű cél. Ha eljut oda, majd ehet, pihenhet és párosodhat. Ez munkál a sarki csér tudattalanjában, miközben minden erejével az útra összpontosít. Csak egyet akar minden pillanatban: megérkezni. Ha eljut a csértársadalom seregszemléjére, az Északi-sarkvidék egy bizonyos tájékára, a kavicsos parton megtalálja az evolúció kijelölte helyet, ahol kedvező viszonyok között, a legjobb eséllyel költheti ki és nevelheti fiókáit.

A montanai Glacier Nemzeti Park havasi kecskéi több száz méternyi utat tesznek meg naponta – függőleges irányban. A merőleges sziklafal sem rettenti meg őket: a hosszú és ínséges tél után mindenféle nyaktörő mutatványra vállalkoznak, csak hogy egy kis sót nyalhassanak.

A vándorlás változatos formákat öltő, összetett jelenségét a biológusok is sokféleképpen magyarázzák – egyebek mellett aszerint, hogy milyen állatról esik szó éppen. A villásszarvú antiloppal és más, nagy testű szárazföldi emlősökkel foglalkozó Joel Berger, a Vadvédelmi Társaság (WCS) és a Montanai Egyetem kutatója prózai definícióval szolgál: „Migráción az egyik szezonális mozgáskörzetből a másikba, majd onnan visszafelé irányuló helyváltoztatást értjük.” Az évszakonként ide-oda vándorló állatok általában akkor erednek útnak, ha tartózkodási helyükön már fogyóban van a táplálék és az ivóvíz. A tengeri zooplankton ugyancsak vándorol, de napi ritmus szerint, és függőleges irányban: éjjel a táplálék után fölfelé, nappal a ragadozók elől lefelé törekszik a vízben. Megint más eset a levéltetveké. Ivadékaik elhagyják a növényt, amelyet szülei fölhabzsoltak, és új növényegyedeken telepednek meg. Kirepülésük szintén vándorút, mivel soha nem fordul elő, hogy egy levéltetű visszatérne arra a növényre, amelyen megszületett.

A villásszarvú szinte röpül a levegőben, ha veszedelem fenyegeti, óránként csaknem száz kilométeres sebességre gyorsul, kerítés fölött átszökkenni viszont nem szeret. Sok gazda ezért magasabbra húzza drótkerítése alsó szálait, hogy a villásszarvúak (itt az albertai Medicine Hat tájékán) alul könnyebben átférhessenek.

Dingle, aki rovarokat tanulmányoz, Bergerénél bonyolultabb definícióval állt elő. Arra az öt sajátságra hivatkozik (hosszú idő, roppant távolság, egyenes út, eltéríthetetlenség, sajátos viselkedés indulás előtt és érkezés után, bősz energiabeépítés), amelyek a migrációt megkülönböztetik az állatok többi mozgásformájától. Kirajzás előtt a levéltetvek érzékenyek lesznek az égboltról érkező kék fényre, amikor pedig eljön a megtelepedés ideje, a zsenge levelekről visszaverődő sárga fényre válnak érzékennyé. A költöző madarak is másként kezdenek viselkedni, mielőtt nekierednek: hízókúrára fogják magukat repülőútjuk előtt. Az a fő erénye ennek a szemléletmódnak, magyarázza Dingle, hogy kiemeli a lényeget, a vándorló gnúk, kanadai darvak és levéltetvek közös ismérvét – azt ugyanis, hogy mind az evolúció produktumai, vonásaikat és viselkedésüket a természetes kiválasztódás formálta ilyenné.

A csörgőkígyóban is támadhat vándorkedv, ha történetesen a nyugat-kanadai Préri sík vidékének lakója. A Természetvédelmi Világalap (WWF) munkatársa, Dennis Jørgensen kanadai kutató a zöld csörgőkígyót (Crotalus viridis viridis) követte vándorútján az albertai Medicine Hat környékén, az élőhely északi peremén. Mint tapasztalta, ősszel és tavasszal erőt vesz a kígyókon a mehetnék. Szabályos vándorlásba kezdenek, csaknem 8 kilométernyi utat tekergőznek végig oda-vissza. Egy korábbi vizsgálatban még hosszabb távot mértek a kutatók: 53 kilométernyi utat végigkúszó-mászó csörgőkígyókat figyeltek meg Kanadában. Délebbre, Arizona állam területén már korántsem távolodnak ilyen messzire a kígyók megszokott élőhelyüktől. Kanada földjén erősebb a hajtóerő, mert télvíz idején farkasordító a hideg, és kevés jó búvóhely akad, ahol a kígyók biztonságban átalhatják a telet.

„Errefelé kevés az áttelelésre alkalmas odú” – világosított föl Jørgensen. Az ideális kígyófészek mélyen a föld alatt húzódik, jól tartja a meleget, és sok nyíláson, járaton át közlekedik a felszínnel. Ritka az ilyen menedék, a legjobb téli kígyóvermek ezért igencsak zsúfoltak. Az eszményi kuckókban egybesereglett kígyók afféle gubancrengetegben várják a tavasz beköszöntét. Amint kellemes lesz odafönt a hőmérséklet, a kígyók előbújnak, és rövid ideig még egyetlen nagy kupacban sütkéreznek a napon. Ám mivel már nagyon éhesek, a szükségtől hajtva hamar nekierednek: táplálékot keresnek és párosodnak, aztán nekivágnak a hosszú útnak.

A teljes cikket elolvashatja a magazin 2010. novemberi lapszámában.