Jane 50 éve a csimpánzok között

Napló: Jane Goodall jóvoltából, írta David Quammen, fényképezte Martin Schoeller.
Részlet a Magazin novemberi lapszámából.

Kevesen tudnánk megmondani, melyik a döntő pillanat, amikor elindulunk a sors által kijelölt úton. Jane Goodall pontosan emlékszik élete döntő perceire. A dátum: 1960. június 14. Aznap reggel lépett Jane először a Tanganyika-tó keleti peremét szegélyező kavics födte partra, az akkoriban még Gombe-patak Vadrezervátumnak nevezett kicsiny területre, amelyet 1943-ban helyezett védelem alá a brit gyarmati kormány. Sátor, néhány bádogtányér, egy fületlen bögre meg egy ütött-kopott látcső – ez volt Jane minden cókmókja. Kétfős csapattal vágott neki az útnak: Dominic, a fekete szakács mellett vele volt édesanyja is. Barátai vették rá a mamát, hogy menjen el Jane-nel, mert nagyon féltették a lányt Tanganyika vadonától.

Jane Goodall azért érkezett, hogy megfigyelje a vadon élő csimpánzok életét – vagy legalábbis kísérletet tegyen rá. Aki csak felületesen ismerte, arra számított, hogy a lány gyorsan kudarcot vall. Louis Leakey őslénykutató azonban, aki Nairobiban megbízta a feladattal, úgy érezte, Jane-nek sikerülhet a lehetetlen.

Jane Goodall megfigyelése, miszerint a csimpánzok is készítenek maguknak eszközöket, az ember fogalmának újraértelmezését teszi szükségessé. Jane három évvel azelőtt volt tanúja először, hogy egy csimpánz növény szárával „pecázza ki” várukból a termeszeket. Ezen a 2005-ben készült fotón is jól látszik, milyen nagy összpontosítással ügyködik a csimpánz, hogy hozzáférjen a várukban megbúvó finom rovarokhoz.

A környéken halászó helyiek szárazra segítettek a csónakkal érkező társaság holmiját. Jane és édesanyja a tábor rendezésével töltötte a délutánt. Azután öt óra tájban valaki jelentette, hogy csimpánzt látott. „Hamarosan meg is találtuk” – írta este Jane a naplójába. Ám a csimpánz csak messziről vetett rájuk egy szórakozott pillantást. „Ahogy meglátott bennünket, rögtön eltűnt szem elől. Hiába kaptattunk föl a szomszédos dombra, többé nem láttuk.” Jane ugyanakkor egy közeli fán néhány meghajlott, összesimuló ágra lett figyelmes. Ott és akkor vetette papírra a csimpánzok fészkéről szóló első megfigyeléseket. Ezekből a feljegyzésekből bontakozott ki a modern terepbiológia egyik legnagyobb jelentőségű, máig gazdagodó története: a gombei csimpánzok kutatása.

Olyanok voltak azok a régi idők, mint valami tudományos tündérmese. Amikor belevágott a csimpánzok vizsgálatába, Jane-nek nemhogy szakmai múltja, de még egyetemi végzettsége sem volt. Az apa nélkül, szerény anyagi körülmények között felnőtt, titkárnőképzőt végzett angol leányzó azonban éles eszű volt és eltökélt, s ami ugyanilyen lényeges: imádta az állatokat.

Jane-nek már az első héten nagyon sok volt a gondja-baja Gombéban. Miközben a megfigyelés hiteles módjait kereste, ágynak döntötte, tétlenségre kárhoztatta a láz (alighanem a malária). Aztán még sokáig járta a hegyi vadont a csimpánzok után, mire megtört a jég: egy ősz pofaszakállú, élemedett korú hím tétova, bizalomteljes gesztust tett felé. Részben neki, Szürkeszakállú Dávidnak köszönhetjük Jane három nagy horderejű megfigyelését, amelyek mind alapjaiban rengették meg az antropológia bevett nézeteit. Az első: a csimpánzok húst is esznek (addig növényevőknek hitték őket). A második: eszkö zöket használnak (növények szárával kutakodnak a termeszbolyban). A harmadik: készítenek is eszközöket (lehántják és összegyűrik a leveleket, így csinálnak maguknak vízgyűjtő spongyát. Addig úgy tartotta a szaktudomány, hogy kizárólag az ember képes ilyen típusú, előzetes terv alapján kivitelezett cselekvésekre. Jane Goodall felfedezései nyomán tovább szűkült a Homo sapiens és a Pan troglodytes, a csimpánz között feltételezett szellemi szakadék. A három közül az eszközkészítés volt a legfontosabb újdonság – az antropológia mindaddig úgy tartotta, hogy ez a képesség az emberi faj egyik legfőbb megkülönböztető jegye. Louis Leakey a hírtől felvillanyozva írta Jane-nek: „Vagy újraértelmezzük az ember és az eszköz fogalmát, vagy mostantól a csimpánzt is embernek kell tekintenünk.”

Gombei megfigyeléseivel Jane Goodall újraértelmezte az ember fogalmát, és ami még ennél is fontosabb, új és egzakt módszereket vezetett be a főemlősök viselkedésének terepvizsgálatában. Nem csupán a megfigyelt állatok egyedi vonásaira, hanem a társas létben mutatott jellemzőkre is nagy súlyt helyezett. Vizsgálataival új módszertant és új kutatási morált alapozott meg, és ami szintén nem elhanyagolandó tény: fölkeltette a világ, a tudomány érdeklődését a csimpánzok iránt. Kiteljesedése során a Gombe-projekt sokféle irányba elágazott, mély válságokon is keresztülment, és idővel sok olyan nemes célnak állt szolgálatába, amelyeket eredetileg sem Jane, sem Louis Leakey nem sejthetett. Újabban a gombei kutatók már egész sor olyan módszert (műholdas térképezés, endokrinológia, molekuláris genetika) alkalmaznak és számos olyan kérdéssel foglalkoznak, amelyek messze túlmutatnak az állati viselkedés témakörén. Már nem feltétlenül kell befogni az állatot; a hátrahagyott ürülék- és vizeletminta molekuláris elemzése is sokat elárul a vizsgált csimpánzok genetikai viszonyairól, képet ad a csimpánzokat megtámadó betegségekről.

Gyorsan fogyott a banán, Jane jó hasznát vette az ismerkedésben. Magához csalogatta a csimpánzokat, lassan elnyerte a bizalmukat. Szürkeszakállú Dávid egyszer ültő helyében vagy ötven banánt fölfalt. Ő volt az, aki elsőként legyőzte félelmét, közel engedte magához az embert: megengedte Janenek, hogy kurkássza kicsit. Ma már a kutatók legalább hétméteres távolságot tartanak, mert kiderült, hogy a csimpánzok védtelenek bizonyos emberi megbetegedésekkel szemben.

Jane Goodall megfigyelése, miszerint a csimpánzok is készítenek maguknak eszközöket, az ember fogalmának újraértelmezését teszi szükségessé. Jane három évvel azelőtt volt tanúja először, hogy egy csimpánz növény szárával „pecázza ki” várukból a termeszeket. Ezen a 2005-ben készült fotón is jól látszik, milyen nagy összpontosítással ügyködik a csimpánz, hogy hozzáférjen a várukban megbúvó finom rovarokhoz.

A történet és a cikk folytatását a Magazin novemberi lapszámában olvashatja el.