Érzékeli az árnyékot a vak hal

A tudósok fölfedezték, hogy a barlangi vaklazacok lárvái észlelik a fölöttük lévő árnyékot és a sötét folt felé úszva keresnek menedéket. Masato Yoshizawa, az amerikai College Parkban lévő Marylandi Egyetem tudósa, a kutatás vezetője elmondta, hogy meglepődtek az eredményen, hiszen ezek a halak évmilliók óta örök sötétségben élnek.

A fiatal vaklazacoknál megtalálhatók a szem egyes csökevényes alkotórészei, amelyek az állat idősebbé válásával még tovább degenerálódnak. Nincs bennük azonban semmiféle fényérzékeny pigment. Ráadásul, amikor Yoshizawa eltávolította a szem maradványait, a halak akkor is reagáltak az árnyékra.

A kutatók fölfedezték, hogy a viselkedést a tobozmirigy irányítja, amely fényérzékeny szerv, néha „harmadik szem”-ként is emlegetik. Ebben a mirigyben található a rodopszin nevű fényérzékeny színanyag, és ha ezt a szervet eltávolítják, megszűnik az árnyékra adott reakció.

Yoshizawa véletlenül fedezte föl a vaklazacok árnyékreakcióját, amikor az akváriumukat tisztították. „Amikor egy pipettát vittünk föléjük, észrevettük, hogy a lárvák az általa vetett árnyékfolt felé úsznak.” A tudósok fölismerték, hogy a lárvák pont úgy vonzódnak a fölöttük elhaladó árnyékhoz, mint a rokon látó fajok.

A hal tobozmirigye talán azért nem csökevényesedett el, mert a fényérzékelésen kívül melatoninnal is ellátja a szervezetet, ez pedig kulcsfontosságú szaporodási és időszakos növekedési hormon. A mirigy két szerepe – hormongyártó üzem és fényérzékelő szerv – szorosan kapcsolódik. Ezért a kutatók arra következtetnek, hogy a szervezet melatonin-utánpótlásának fenntartására ható szelekciós nyomás erősebb volt, mint azon mutációk passzív felhalmozódásának hatása, ami a tobozmirigy fényérzékelő képességének elvesztéséhez vezethetett volna.

Néha még a barlangban is jól jöhet a fényérzékelő képesség. A barlangok tetején előfordulhatnak fényt beeresztő lyukak, rések. A lárvák számára hasznos, ha észlelik és elkerülik ezeket a helyeket, mert itt jobban veszélyeztetik őket a látó ragadozók.

Jim Bowmaker, a látópigmentek evolúciójával foglalkozó angol tudós a következőket fűzte az eredményekhez: eddig is sok bizonyíték szólt amellett, hogy a tobozmirigy nem fölösleges a gyengén fejlett látású állatokban (például a mélytengeri halakban), de hiányzott ennek ilyen frappáns demonstrálása.