Vörös róka a Közel-Kelet legősibb temetőjében

Fotó: Máté Bence

Az ‘Uyun al-Hammam közelében fekvő 16 500 éves lelőhelyre 2000-ben bukkantak rá a Torontói és a Cambridge-i Egyetem antropológusai. „A közelmúlt régészeti ásatásai során legalább 11 halott maradványai kerültek elő a helyszínről; több, mint az ehhez hasonló más lelőhelyekről együttvéve” – mondja Edward Banning, a Torontói Egyetem professzora.

A korábbi kutatások valamivel későbbi időszakra – a mintegy 15000–12000 évvel ezelőtti natufi kultúra idejére – tették a térségben feltárt legrégebbi temetőket. Ezekben már megfigyelhető volt, hogy egyes halottakat kutyákkal együtt temettek el. Egy asszony a kezét a kiskutyáján nyugtatva került a sírba, míg egy másik sírban három ember maradványai mellett két kutya csontjai és teknőspáncélok is napvilágra kerültek. Az új feltárások azonban azt mutatják, hogy ezek a temetkezési szokások már korábban megjelentek.

A jordániai lelőhelyen eltemetett legtöbb személy sírjában úgynevezett sírmellékletet is találtak: kőeszközöket, csontból faragott kanalat, állati részeket, és vörösokkert (természetes festékanyag, színét a vas-oxid adja). Az egyik sírban egy vörös róka vörösokkerrel bevont koponyájára és jobb felkarcsontjára leltek, valamint szarvasok, gazellák, és vadon élő marhák csontjaira. Egy másik közeli sírból egy vörös róka szinte hiánytalan csontváza került elő – csak a koponya és a jobb felkarcsont hiányzott, ami arra utal, hogy ugyanannak a rókának a testrészeit helyezték át az előbb említett sírba, a történelem előtti időkben.

„Úgy tűnik, hogy a rókát megölték, és a tulajdonosával együtt eltemették. Később valamiért felnyitották a sírt, és áthelyezték az emberi maradványokat. De mivel olyan erős kapocs volt az ember és a róka között, a rókát is az új sírba tették.”

A kutatók feltevése szerint egykor ugyanúgy bántak a rókákkal, mint a kutyákkal. Valószínűleg kísérletet tettek a megszelídítésükre, de sikeres háziasításról nem lehetett szó.

Tanulmányok bizonyítják, hogy bár az ember képes az irányítása alá vonni a rókákat, ez nem olyan könnyű, hiszen ijedős, félénk jószágok. Talán később ezért nyerte el a kutya „az ember legjobb barátja” címet.

„Érdemes ugyanakkor megjegyezni, hogy a sírok más állati maradványokat is tartalmaznak, tehát nem szabad túl nagy jelentőséget tulajdonítani a kutya-róka analógiának – mondja Banning. – Ne feledjük, hogy egyes későbbi vadászó-gyűjtögető népek úgy tekintettek magukra, mint akiket szoros kötelék fűz különböző vadállatokhoz, ideértve a vadászott fajokat is. Általában a szokásaiknak megfelelően bántak az állatok maradványaival, és az emberek egyes állatokhoz fűződő kapcsolatát is ennek megfelelően kezelték.” Banning szerint a „házi kedvenc” elmélet csupán egy a sok közül, amely történetesen megegyezik az ember–kutya kapcsolat mai felfogásával.

A feltárás mindenesetre sok részletet elárul a letűnt civilizációk temetkezési szokásairól, hiszen a sír, amelyben a rókát találták, más csontokat is tartalmazott, mondja Banning.

„Szokatlanul sokféle csont volt itt nagy mennyiségben, ami igen korai halotti szertartásokra utal. Ilyen szokás volt például, hogy bizonyos állati maradványokat elhantoltak az emberekkel – magyarázza Banning. – A lelőhely nemcsak arra enged következtetni, miként gondolkodott az ember a halálról, de sok mindent elárul a korabeli  temetkezési szokások változásáról, valamint a kutyafélék háziasításának kezdeteiről.”

A lelet részleteit a Public Library of Science PLoS ONE című internetes újságjában publikálták (angol nyelven). Banning, Maher és munkatársaik terepmunkáját és kutatását részben a kanadai Social Sciences and Humanities Research Council és a National Geographic Research Exploration Grant támogatta.

Forrás: ScienceDaily