Hattyúének

Fényképezte: Stefano Unterthiner
Írta: Cathy Newman

Nyakának kecses íve balerinák mozdulatait idézi – aligha véletlen hát, hogy Pjotr Iljics Csajkovszkij híres balettje sem a Kacsatánc címet viseli. Az énekes hattyú és másfajta zenei tehetséget sejtető kuzinja, a trombitás hattyú – továbbá a kis hattyú, a bütykös, a fekete és fekete-nyakú hattyú, no meg a tundrahattyú is – mind-mind egy előkelő és elegáns nemzetség tagjai. Ám a „Hattyúk Hattyújának”, minden hattyú őstípusának talán mégis az énekes hattyú (Cygnus cygnus) tekinthető, melynek első tudományos leírását és rendszertani besorolását 1758-ban, a svéd Carl von Linné végezte el.

Ez a legek hattyúja! 180 ezer körüli egyedszámával az énekes hattyú a legnépesebb hattyúfaj. Fél földgolyót átfogó, széles elterjedési területével is kitűnik rokonai közül, noha élőhelyeinek zsugorodása miatt napjainkra már sebezhetővé vált az állomány.

Elődeinkben a hattyú megjelenése – ahogy könnyedén siklik egy tó tükrén vagy puhán száll szélesen kiterjesztett szárnyain – a mulandóság képzetét keltette, vágyat ébresztve bennük az öröklét után. Platón szerint Szókratész hattyúdalt hallott a halála napján, a skandináv mítoszok valkűrjei pedig hattyú alakjában viszik a Valhallába – a holtak csarnokába – az elesett hősöket. Püthagorasz úgy tartotta, hogy a költők lelke haláluk után hattyútestbe költözik, és Ben Jonson is talán ezért nevezte „Avon édes hattyújának” kortársát, Shakespeare-t.

A teljes cikket elolvashatja a magazin 2011. májusi lapszámában.