Alvilági óriás
Vietnamban van egy páratlan barlang– saját őserdővel. Elférne benne akár egy felhőkarcoló is, túlsó vége pedig a messzi távolba vész…
Írta: Mark Jenkins
Fényképezte: Carsten Peter
„A kutyamancs után figyelj a dinoszauruszokra!” – tanácsolja egy hang valahonnan a feneketlen sötétség mélyéről.
Ráismerek Jonathan Sims katonásan pattogó brit hanglejtésére, de hogy miről beszél, arról sejtelmem sincsen. Felé fordulok hát a fejlámpámmal, és meglátom ütött-kopott sisakja alól előgöndörödő ősz pofaszakállát. Ott üldögél a vaksötétben, közvetlenül a sziklafal tövében.
„Haladj csak, pajtás! Én még pihentetem kicsit a sajgó bokámat” – mormogja.
Kettesben jutottunk el idáig, kötélen átkelve a föld alatt dübörgő Rao Thuong folyón, majd hat méter magas mészkőszirten kapaszkodtunk föl egy homokpadig. Most mégis egyedül folytatom, csak fejlámpám világítja meg az immár egyéves lábnyomok jelezte utat…
2009 tavaszán Sims is tagja volt annak az első barlangászcsapatnak, amely Közép-Vietnam távoli vidékén alászállt a Hang Son Doongba – azaz a Hegyi folyó barlangjába. A laoszi határ közelében, nehéz terepen fekvő Phong Nha–Ke Bang Nemzeti Park e barlangja egy másfél száz tagú hálózat része, melynek számos üregét még nem látta ember. Az első expedíció a Hang Son Doong négy kilométernyi szakaszát mérte föl, de azután elakadtak egy 60 méter magas, sáros kalcitszirt tövében, melyet „Vietnami-Nagy-falnak” neveztek el. Bár odafönt nyílást és halvány fényt is láttak, sejtelmük sem volt róla, mi lehet a túloldalán. Egy év múlva végül újra visszatértek – hét elszánt brit barlangász, néhány tudós és egy csapatnyi hordár –, hogy megmásszák a falat, fölmérjék a járatot, s ha lehet, eljussanak egészen a barlang végéig.
Ösvényemet egy nehéznek ígérkező omladékhalomnál veszítem szem elől – ahol ház méretű kőtömbök szakadtak alá a mennyezetről a barlang padlójára. Nyújtogatom a nyakamat, de az óriási üregben lámpám gyönge fénye épp annyit ér, mintha a koromsötét éjszakai eget kémlelném vele. Állítólag akár egy jumbo jet is elférne itt, de nem látom, mert úgy elborít a sötétség, mintha hálózsákot húztak volna a fejemre.
A teljes cikket elolvashatja a magazin 2011. júniusi lapszámában.