Erdők bundás szelleme
Ezer csodát rejt Brit Columbia mohlepte erdeje. Az óriástuják itt ezer évig élnek és az égig érnek, a feketemedve pedig hófehér bundával születik.
Írta: Bruce Barcott
Fényképezte: Paul Nicklen
Borús az őszi reggel, szemerkél az eső Brit Columbia partjainál.
Hatalmas alak ballag komótosan a vízhez – éhes feketemedve. Ívás van éppen, a Gribbell-sziget patakjaiban hemzsegnek az ikrától dagadó halak. Az aprócska földdarab tengermelléki mérsékeltövi esőerdeje – ebből az erdőtípusból a földkerekség egyik legnagyobbja – a kanadai Nagy Medve Esőerdőhöz tartozik. A medve megáll egy barnamoszattal benőtt sziklán, és a levegőbe szimatol. Eső, pára sem fedheti el a bomlás átható szagát. A parti sás hosszú szálai közé gabalyodva tömérdek gorbusa- és ketalazac hullája hever. A medve halkan, szinte árnyékként mozog, fekete szőrzete alig üt el a sötét kövektől, a buja erdő hátterétől.
Marven Robinson erdei vezető jól szemügyre veszi a komát, ingatja a fejét: „Följebb talán több szerencsénk lesz.” A 43 éves, zömök férfi a gitga’at családcsoport tagja; a Gribbell-sziget már a régi idők óta klánja területéhez tartozik. Nem ezt a medvét keresi; becsesebb, ritkább teremtmény, mooksgm’ol után nyomoz. A szellemmedve maga az élő ellentmondás – feketemedve, de fehér a színe. Kermode-baribálnak is nevezik.
Nem albínó a mooksgm’ol, nem is jegesmedve, hanem az észak-amerikai feketemedve fehér színváltozata. Jószerével csak itt honos, ebben a dús rengetegben. Majd 65 ezer négyzetkilométernyi a Nagy Medve Esőerdő, 400 kilométer hosszan húzódik Kanada nyugati partvidékén. Párafelhőbe burkolózó fjordok, erdőrengeteg benőtte szigetek, jégsapkás hegyek… A táj több száz éve a gitga’atok és más indián népek otthona. Grizzli és feketemedve, farkas és rozsomák lakja a pompás tájat, a habokban kardszárnyú delfin, hosszúszárnyú bálna is föl-fölbukkan. A szarvas itt úszva közlekedik, a farkas halászik, a sűrűben óriási, vénséges vén tuják nőnek – a feketemedve pedig fehér.
Robinson minden neszre figyel, minden mozgásra odakapja a szemét. Bakancsnyomába azonnal víz szivárog a tocsogósra ázott, ördögbunkó és páfrány lepte földben. Medve sehol, ám vezetőm egyszer csak fehér szőrcsomóra figyel fel egy égerágon. A megcsócsált fakéregre mutat: „Erre kell lenniük. Fölágaskodnak, megmarcangolják a fát, jelzik a többi medvének: ez a folyó az enyém.”
Várunk egy órát, ülünk türelmesen a mohos sziklán. Hirtelen megzörren a bozót. „Ott van!” – súgja Robinson. Fehér szőrű medve lép ki a patakpartra a fák fedezékéből. Bundája kopottasnak tűnik, de így is kiragyog az erdő sötétjéből. Nem is fehér, inkább piszkosszürke – ráférne már némi vegytisztítás, villan át az agyamon.
A medve jobbra-balra forgatja a fejét: lazacra vadászik. Mereven bámul a patak örvényébe. Már éppen rávetné magát a prédára, amikor feketemedve bukkan elő a sűrűből, és pillanatok alatt elkergeti vetélytársát. No ne tessék vad hajszára gondolni – mintha lassított felvételen látnám kettejüket. Persze: közeleg a tél, minden kalória fontos. A fehérmedve odébbáll, eltűnik a sűrűben.
A teljes cikket elolvashatja a magazin 2011. augusztusi lapszámában.