Jégmászás helyett gleccsertúra

A gleccser oldalsó leszakadása

Ez azt jelentette, hogy a csúcsot az odáig felvezető legrövidebb, ám legnehezebb úton kell elérni, négy jégfal megmászásával. Ez jó kondíciót és optimális hóviszonyokat követel meg. Mivel 2011 őszének utolsó napsütéses hétvégéjét jósolták október 22-23-ára, és a helyiektől kapott információk is biztatóak voltak, így szombat délelőtt már Mandarfen (1600 m) parkolójában indulásra készen álltunk.

A gleccsernyelv felé haladva

A Taschachhaus (2432 m) a falutól induló völgy végében, 8 km-re található. Az idáig felvezető utunk gyors és kellemes volt, a végén egy kis kaptatóval. A ház magánya egyből mutatta, hogy rajtunk kívül más nem tartózkodik a hegyen. Pedig mi abban reménykedtünk, hogy a beszállásig, ahonnan az érdemi mászás indul, nyomok mutatják majd az utat.  A térdig érő laza hó nem a legjobb mászó viszonyokat sejtette a hegyen, mivel jeges falakat akartunk mászni, amit vastag hótömeg fed. A mély hó ellenére, még naplemente előtt sikerült a beszálló utunk feléig elmenni, ahonnan látszódott, hogy a holnapi nap kezdete sem lesz valami egyszerű. Ráadásnak ez az út egy meredek hegy sziklafalakkal tagolt oldalában vezetett, így a hó alatt a vékony párkány egyáltalán nem látszódott.

Másnap hajnali 4 órakor tettük ki a lábunkat a házból. A havat a hihetetlenül tisztán ragyogó csillagok és a hold karéja ragyogta be. A látási viszonyokkal legalább nem volt gondunk. Én mentem elöl, mivel az éjszakai útkeresésben a kulcs szerintem ott van, hogy a fejlámpát ne, vagy csak piros fény üzemmódban használjuk, így szemünk az ég fényei segítségével rendkívül messze ellát. Az én lámpámban van ilyen funkció. Hihetetlen szerencsével és egy kis GPS segítséggel könnyen megtaláltuk a falban átvezető utat. Ezen átkelve Imre társunk nem érezte túl jól magát, így visszafordult. Mi ketten a hegy lába alatti gleccserről feltekintve szembesültünk a fal valós viszonyaival. Sajnos nem volt elegendő mennyiségű jég rajta, mert ugyanaz a laza hó borította.

Bizonytalan állapotokat mutató fal

Az út alja egy kellemetlen sziklamászást mutatott, fentebb pedig laza hó tömeget láttunk.  A várható küszködésre egyikünk sem vágyott, így új tervet kellett kiötleni. Mivel a hegyek lába alatt végignyúló gleccser jégnyelve mellettünk kezdődött, így kézenfekvő választásnak tűnt, hogy felmásszunk rá, a Taschach-gleccserre. Alulról nem láttunk jól, hogy mihez kezdünk majd, ha rámászunk a gleccser fentebbi hasadéklabirintusára, de egészen izgalmas kihívást sejtetett. Az első felszökellések óriási hasadékokon vittek keresztül, amiken hóhídak segítségével keltünk át. A feneketlen szörnyetegek sokszor ámulatba ejtettek minket. Fentebb szerencsére enyhült a jégmező dőlésszöge, így biztonságosabban átláttuk a hasadékok rendszerét.

Kacskaringós lábnyomai a gleccseren

Már felkelt a nap mire a gleccser vízszintesebb részén kígyóztunk a hasadékok között. Néha már-már nem láttuk a kiutat a hasadékok által körbezárt zsákutcákból, de végül mindig találtunk egy megfelelő hóhidat, mely a jégnyílások felett vezetett át minket. A gleccser túloldalára kijutva egy törmelék falon másztunk fel, aminek tetején a nyári mászó utat is megtaláltuk a hó alatt. Ezt követve még felmentünk 3000 méterig, ahonnan látszódott a hegy utolsó mászós szakasza. Sajnos időszűkében voltunk, és a visszavezető utat sem fedeztük még föl, így a biztonságos megoldást választva hátat fordítottunk a csúcsnak. Meglepően könnyen ráakadtunk a levezető útra, a házban összepakoltunk és délután négyre már lent is voltunk a faluban.

Persze kicsit szomorúak voltunk, hogy tervünk dugába dőlt, de helyette viszont egy teljesen vad gleccseren keltünk át, ami csak a tapasztalatokat erősítette bennünk. Mit is mondhatnék erre: Ilyen a hegymászás!

Írta és fényképezte: Kocsis Dávid