Madársziget Skócia keleti partjain

A tengerparti vidéknek és a történelmi eseményeknek „szemtanúja” egy a 14. század közepén épült kastély, a Tantallon a szirttel szembeni sziklákon. A Skócia szívéből idekanyargó Forth folyó torkolatában a Bass, más kisebb környező szigetekkel együtt (Fidra, Isle of May) ma már a tengeri madarak egyedülállóan érdekes rezervátuma.

A középkorban fontos katonai stratégiai pont is volt, és a madárkolóniának köszönhetően „élelmiszer-raktár” a katonai alakulatoknak. A tengerpartról szemlélődők számára az itt élő tengeri madarak mindig is egy szürkésfehér élő szőnyegként tűnnek fel a sziget sötét szikláin. Legnagyobb számban a nálunk is élő kárókatona „tengeri rokona”, a szula képviselteti magát. Ez a nagy termetű, zuhanórepüléssel halászó pelikánféle a középkorban még a skót lakomák egyik ínyenc fogása volt. Egyesek szerint semmi sem ért fel a szula ízével, amelyben a tengeri hal és a madárhús íze jellegzetesen keveredett. Értékes volt zsírja, tojása és tolla is.

A szulákra elsőként egy kora keresztény hittérítő, Szent Baldred (régi skót nevén Baudron) vigyázott. A 8. században élt skót remete, aki az északabbra élő piktek (ősi, kelta törzsi nép) térítésében szerzett érdemeket, élete utolsó éveiben ide vonult vissza, és egy itteni barlangban talált menedéket. A 15. században a lakóhelye köré épített kápolna ma is látható.

1581-ben, Stuart Mária fia, I. Jakab (Skóciában VI. Jakab) király is  vendégeskedett itt, akit olyannyira lenyűgözték az már akkor is nagy számban itt élő tengeri madarak, hogy meg akarta venni a szigetet. Jakab alkotta meg az első szulavédő törvényt, amely a középkori madárvédelem egyik első írásos emléke. Több város piacáról, így a Forth folyótól északra és délre is megtiltotta a lelőtt szulák kereskedelmét.

A 17. század végén Cromwell is elfoglalta Bass szikláját skóciai hadjáratán. 1691-ben a szigeten lévő börtönben őrzött jakobinusok átvették a sziget fölött az uralmat és 1694-ig tartották a száműzött Károly király nevében.

A sziklatömböt ma az itt fészkelő, százezernél is több tengeri madár lakja. Az 1950-es években a Szulák már végveszélyben voltak a kíméletlen vadászat miatt. Az akkori, alig 50 párról számuk a hatékony védelemnek köszönhetően 55 ezer párra nőtt, és ezzel a világon a második legnagyobb szula telep jött itt létre. A fiókák lassan nőnek: hol a viharos tengeri időjárást, hol a hideget vagy az égető napsütést kell elviselniük. Talán ezért is van, hogy a szula pár mindig csak egy fiókát nevel. E madárfaj tudományos nevét is ez a hely adja: Egyes rendszerbesorolások szerint Sula bassana néven említik, németül pedig Bass Tölpel. Az angol névük: Gannet, a tréfás holland „Jan Van Gent” kifejezésből jön, a halászok így gúnyolták őket: Úgy néz mint „genti Jani”, utalva a középkori flamand Gent lakóinak furcsa ábrázatára.

Írta: Guba Zsuzsanna   Fényképezte: Zeke Tamás