Bengáli keselyűk sorsa

Fotó: Samiul Mohsanin/Wildlife Trust of Bangladesh

Az állatbarátok és a természetvédők nagy-nagy örömére 2011-ben mintegy 40 egyedet számláló csapatot láttak itt. Az előző egynehány esztendőben egyáltalán nem voltak jelen ezek, az amúgy súlyosan veszélyeztetett, 75–85 centiméter nagyságú, majdnem öt kilós, másik nevükön fehérhátú keselyűk példányai. Jóllehet, korábban Ázsia déli részén, mi több alig negyedszázada, még az egész világon is a legnagyobb populációval bíró keselyűfaj volt. Ma úgy tűnik, sajnos veszélyben a jövője, a fennmaradása.

Vészjóslóan nagymérvű fogyatkozását eleinte valamiféle halálos vírus megjelenésével magyarázták. Hamar kiderült azonban, hogy a vadászaton túl a vészes csökkenésének egyik fő és drasztikus kiváltója a diklofenac, ami egy gyulladáscsökkentő, fájdalomcsillapító szer, amit rendre alkalmaztak az állatgyógyászatban, például a szarvasmarháknál, Indiában. Dögevő lévén, a keselyűk, ha egy korábban diclofenackal kezelt állatból lakmároztak, ez a szer bekerült a szervezetükbe, és náluk, amint a boncolásokból kiderült, veseelégtelenséget, utóbb elhullást okozott.

Az Indiai Vadvédelmi Szervezet (Wildlife Trust of India, WTI) állatorvosa N.V.K. Ashraf szerint sajnálatos, ám ezt a szert még ma is használják bizonyos területeken az állatgyógyászatban. Annak ellenére, hogy ő is és számos civil szervezet küzd azért, hogy alkalmazását kiváltsák valami más, de ugyanoly hatásos szerrel, így például a német Boehringer Ingelheim által kifejlesztett meloxicammal. Igaz, ennek kapcsán a gond ott van, sokaknak nincs információjuk róla, hogy más szer is alkalmazható gyulladáscsökkentésre, no és a kiváltó szer drágább is. A WTI egyébként egy nonprofit természetvédelmi szervezet, mely elkötelezetten törekszik India vadon élő állatai s azok élőhelyeinek megőrzésére.

A széles szárnyakkal, rövid farokkal rendelkező Bengáli keselyűk súlyosbodó fogyatkozása figyelemfelkeltő lehet, hogy tudniillik ideje változtatni, lépni, és el kell érni, hogy a diclofenacot helyettesítsék mással. Az élőhelyek mentén élő embereket belátásra kell bírni, hogy e madarak is van létjogosultságuk, fontos a természetben való egészséges ökoszisztéma fenntartásában betöltött szerepe. A viszonylag magas fákon fészkelő, kicsinyeit három hónapig etető faj gyakori vendég a lakott területek, falvak, városok művelt földjei közelében, s itt időnként megmérgezik őket, bár helyenként, az érintetlenül rothadó tetemek szaga révén azért már a helyieknek is feltűnik a hiányuk. Külön érdekesség: Mumbai Malabar Hill lakónegyedében van a párszi közösségnek egy „Csend Tornyai” nevű helyszíne, ahol halottaik testét a természet erejére és ezekre a dögevő madarakra bízzák.

A Panidihing rezervátumban észlelt, nagyszámú csapatuk örömteljes a faj, sokszor sötétnek tűnő jövőképe tekintetében.

Írta: Csibrányi Zoltán