Amikor „virágba borul” a Tisza

Szinte lehetetlen előre jelezni, hogy pontosan mikor kezdődik a tiszavirágzás, miképpen azt sem lehet tudni, hogy éppen ebben az esztendőben milyen erős lesz a rajzás. Arra is volt már példa, hogy elmaradt, ám az sem rendkívüli jelenség, hogy csak „második nekifutásra” veszi kezdetét úgy istenigazából. Az idén is pontosan ez történt: június második hetében, egy meleg nyári estén megjelentek a Tiszán a kérészek, ám csak amúgy ímmel-ámmal, épp hogy csak röpülgettek. Másnapra, amikor hűvösebbre, viharosabbra fordult az idő, abba is maradt az egész. Aztán most, 2012. június 16-án Szegednél a maga teljességében „borult virágba” a szőke folyó, s aznap este Szegednél jószerint a túlpartot sem lehetett látni a rengeteg rovartól. Igaz, az idén az ilyenkor szokásosnál magasabb volt a vízállás, ám – talán a nagy meleg miatt – pazar volt a rajzás.

Mindezt Radisics Milántól, a National Geographic díjnyertes fotográfusától tudjuk, aki sok éven át egyszer sem hagyta ki a tiszavirágzást, amely még az ő számára is évről évre újabb és újabb élményeket produkál. „Nincs két egyforma tiszavirágzás, de valójában két egyforma pillanat sincs” – mondja Milán, akinek e természeti csodáról nagy terjedelmű cikke jelent meg a National Geographic szerb nemzeti kiadásában, 2009-ben pedig a Wild Wonders of Europe megbízásából fotózta a jelenséget. A természetfotós mindig ugyanarra a „titkos helyre” telepíti kihelyezett, szabadtéri „fotós műtermét”, hogy a javarészt saját maga által kikísérletezett módszerekkel készítse el különleges fotóit.

A tiszavirág (Palingenia longicauda) a világ legnagyobb termetű kérészei közé tartozik, szárnyfesztávolsága eléri a 6–7 centimétert, hossza pedig akár 12 centi is lehet. Egykor egész Európában elterjedt volt, de a 20. században minden nagy folyóból kipusztult – utoljára a Dunából, 1974-ben –, így mára kizárólag a Tiszában és vízrendszerében él. Lárvái három évig fejlődnek a folyó medrében, illetve agyagos, víz alatti partfalaiban. A kutatók nem tudnak megegyezni abban, hogy pontosan mi indítja be a kifejlett állatok rajzását, talán a légnyomás, esetleg a hőmérséklet, vagy mindkettő együtt. A lényeg, hogy a lárvaéletüket befejező kérészek egy helyütt egyazon estén, egyszerre a vízfelszínre emelkednek. Ekkor a hímek rosszul repülő átmeneti alakká, szubimágóvá vedlenek, amelyek kirepülnek a partra, és egy fűszálon, bokorlevélen vagy épp’ a fotós nadrágján újra vedlenek, hogy immár imágóként kezdjék meg násztáncukat. A nőstények ezt a „kört” kihagyják, azok még a víz felszínén lárvából rögtön imágóvá vedlenek.

A videó a Wild Wonders of Europe program keretében készült

A kifejlett tiszavirágok innentől csak a szexnek élnek. Nem isznak, nem táplálkoznak – a kifejlett állatoknak szájszerveik sincsenek –, semmi más nem érdekli őket, csak a párosodás. Minden nőstényt hímek tucatjai veszik körül, s miután a szerencsés átadja génállományát a kiválasztottnak, elpusztul. A kevésbé szerencsések is ugyanerre a sorsra jutnak, miként nem sokkal később a nőstények is. Utóbbiak azonban előbb még fölrepülnek a folyón néhány kilométert, hogy lerakják a petéiket a fodrozódó vízre – ezek a folyóban lassan lesüllyedve éppen ott érnek a fenékre, ahol eleik is élték a lárvaéletüket három hosszú éven át.

Írta: Horváth Árpád   Fotó: Radisics Milán