A Glockner északi oldalán
A Grossglockner 3798 méterével Ausztria legmagasabb hegycsúcsa. Idehaza sokan csak a beavatás hegye nevén emlegetik, mivel a itt ismerkednek meg elsőként a 3000 méter feletti alpesi világgal.
Fotó: Vainel Gergely Gyula
Mi most a pünkösdi hosszú hétvégét kihasználva, az északi, zordabb oldalról szándékoztuk megmászni. Az út a Ferenc József komplexum parkolójából indul, ami 300 méterrel fentebb van a Pasterze gleccserhez képest, mely jelenleg is Ausztria leghosszabb gleccsere annak ellenére, hogy látványosan érződik a globális felmelegedés hatása. Jelenleg évente átlagosan 15 métert csökken, de sajnos ez a folyamat évről évre gyorsul. Ennek egyik oka, hogy egyre több apró törmelék kerül a felszínre, így ezek még jobban vonzzák a napsugarat, így a jelenség öngerjesztővé válik. Eddig 2003 nyara volt a legmelegebb, amikor a gleccser 30 métert fogyott.
Elborzadva olvastuk a kilátó épülete előtt, hogy jó pár évtized múltán, csak egy nagy tavat lehet látni majd a gleccser helyén. Ahogy haladtunk egyre lejjebb a gleccserhez sorra jelentek meg az évszámos táblák, melyek jelzik, hogy milyen magasra ért a gleccser. Meghökkenve tapasztaltam, hogy legutóbbi, 2008-as látogatásom óta is már több mint 60 métert csökkent. A táj teljesen holdbéli, a gleccserről körültekintve hatalmas kőhalmokat látni, úgynevezett oldalmorénákat. A környező hegyoldalakat nézve először úgy éreztem, hogy valami nincs rendben a tájjal. Később rájöttem, hogy a törmelékes hegyoldalakon az Alpokban megszokott növényzet zöldje hiányzik.
A Pasterze gleccser 2005-ös magassága
Mászásunk első felében követtük a gleccsert, majd a morénahalmokon felkapaszkodva a hegyoldalra, egy kis ösvényen értük el a felső gleccser részét. Itt omladozó jégtornyok alatt kapaszkodtunk gyorsan feljebb, míg el nem értük a 3205 méteren levő bivak házat. A 8 fő elszállásolására alkalmas „konzerves doboznál”, ami a ház jellegére utal, délutánra 18 mászó gyűlt össze. Közülük az utolsónak érkező 8 cseh mászó kisebb ellenállásba ütközött a már helyett foglalókkal, így volt aki engedett nekik, volt aki nem. Végül úgy 16-an aludtunk a házban.
Éjszakai jégmászás
Másnap, hajnali 2 órakor keltünk, Gyula társammal. El akartuk kerülni, hogy ez az embertömeg előttünk másszon, nehogy jég és kőáldást szórjon fejünkre. Sietségünknek meg lett a hátránya. Hajnali 4-kor már az északi fal alatt álltunk és kerestük a mászóút kezdetét. Tudtam, hogy egy hókúpon kell felmászni, ahol egy peremhasadékot átlépve egy szűk jégfolyosóval kezdődik a mászás. Rá is leltem az előbbi leírásnak megfelelő jégútra. Boldogan csattogtunk felfelé, nyomunkban még két honfitárssal. Az út szép, 60 fokos jégfallal kezdődött. Igazi örömmászás volt. A folyosó lassan jobbra ívelt, így ez is megfelelt az út további leírásának. Amikor felkelt a nap, csak akkor vettünk elő a kötelet, mert már abban a magasságban jártunk, ahol lassan kezdődik a jeges-sziklás mászás. Egy osztrák „négyes fogat” itt elment mellettünk, de csak azért, mert ők nem bajlódtak a kötél elővételével. Végül, reggel fél hétre kiértünk egy gerincre, ahol tudatosodott bennünk, hogy nem ott vagyunk, ahová terveztük. A Berglerrinne 400 méteres jeges kuloárját másztuk meg, a Pallavicini út helyett, de ez is nagy élmény volt.
Visszanézés a berglerrinne hófolyosójába
A gerincen feltámadt a szél, így a mászás során termelt meleget hamar kifújta a kabát alól. A csúcsra vezető sziklagerincről sorra fordultak vissza a csapatok, mivel a nemrégiben esett friss hó még a sziklákat takargatta. Mi sem találtuk fontosnak, hogy a csúcsra álljunk fotózkodni.
Másfél óra múlva már a fal aljában pihegtünk, ahol viccesen megjegyeztem, hogy most megmászhatnánk a tervezett utat, ám ennek a nagyszerű gondolatnak nem nagyon örült barátom, így ez lesz az egyik jövőbeli feladat.
Írta és fényképezte: Kocsis Dávid